Interjú Sorozat

„Olyan országgá válunk, ahol nincs már többség, csak sokszínűség”– interjú David Simonnal

HBO's "Show Me A Hero" 2014 Characters: Oscar Isaac- Nick Catherine Keener- Mary Dorman Alfred Molina- H. Hank Spallone Peter Riegert- Oscar Newman LaTanya Richardson Jackson- Norma O'Neal Carla Quevedo- Nay Noe Natalie Paul- Doreen Henderson Dominique Fishback- Billie Rowan Winona Ryder- Vinni Restiano Jon Bernthal- Michael Sussman James Belushi- Angelo Martinelli Lifenesh Hadera- Carmen Reyes Clarke Peters- Robert Mayhawk Michael Stahl-David- Jim Surdoval Josh Salatin- Michael Wasicsko Ray Iannicielli- Council Clerk Dan Ziskie- Harry Oxman Savero Guerra- Neil DeLuca Danny Mastorgiorfio- Peter Chema Jim Bracchita- Nick Longo Allan Steele- H. Edward Fagan Kayla Diaz- Young Maria Samuel Mercedes- Young Roberto Ajay Perez- Young Felipe Jeff Lima- John Santos McKinley Belcher III- Dwayne Meeks Bruce Altman- Buddy Dorman Stephen DeRosa- CM Nick Santis Angela Pietropinto- Ann Wasicsko Laura Gomez- Dama Camilla Harden- Older Maria David Iacono- Older Roberto Aidan Brito- Older Felipe Hillary Mann- Kathy Daniel Oreskes- H. Charles Cola Patrick Breen- Paul Pickelle Terry Kinney- Peter Smith Lolita Brinkley- Pearl Henderson Michael Potts- Walter Henderson Kia Joy Goodwin- Elaine Henderson Patrick Cooley- Det. Peter Intervallo Daniel Sauli- Terry Zaleski Shenell Edmonds- Meeka Marisol Sacramento- Rosa Manzueta

David Simonnal, a Drót, a The Corner és a Gyilkos megszállás alkotójával, új sorozatának alkalmából készített interjút az HBO. A Mutassatok egy hőst, akárcsak egyes korábbi munkái, fontos társadalmi kérdéseket feszeget korunk Amerikájában.

Úgy tudom, hogy a Mutassatok egy hőst egy olyan terv kiteljesedése, melyen már régóta dolgozol…

Igen. Miután befejeztük a The Corner gyártását, Bill Zorzival megszereztük a Mutassatok egy hőst című könyv jogait. Soha nem volt életképtelen a projekt, de folyamatosan elnapoltuk aktuálisabbak dolgok, a Drót, majd a Gyilkos megszállás című minisorozat miatt, mely utóbbinak az iraki háború adott nagyobb hírértéket. Majd ugyanígy volt a Treme-mel a Katrina hurrikán miatt… Mindig gyakorlati szempontok miatt halogattuk. De emlékszem, hogy amikor a HBO-nál Kary Antholisnak el kellett döntenie, hogy megújítsa-e a könyv jogait, azt mondtam, hogy a rasszok megvannak, és az amerikai averziók efelett valójában nem tűntek el. Vagyis akármikor csináljuk meg ezt a filmet, mindig lesznek folyamatban lévő viták.

Bizonyos szempontból az időzítés elég bámulatosra sikerült, nem gondolod?

Igen, végülis. Ugyan zajlanak más fórumokon is dolgok, de egyértelműen központi szerepet kapott megint rasszkérdés a köztudatban. Bár nem hinném, hogy valaha eltűnt volna onnan. Rengeteg olyan esemény történik, ami kérdőre von számos országot, és elgondolkodtat minket. Néhány ezek közül megrázó lehet, de azt hiszem, hasznos gondolkodni, vitatkozni és beszélni róluk. Legalábbis remélem.

Amikor visszanézel az elmúlt közel húsz évre, amióta foglalkoztat a téma, és a közel harminc évre, melyben a sorozatbeli események zajlanak, mit gondolsz, rasszok tekintetében volt-e fejlődés az Egyesült Államokban?

Hogy mi fejlődött? Hát, az egész „nem az én házamban” elképzelés nem fejlődött. Ha mész két megállót vonattal föl Tarrytownba, ugyanaz a vita zajlik ott, mint korábban Yonkersben. A mai napig biztosan találsz ott egy olyan demagóg alakot, aki megpróbál vitatkozni azzal az elképzeléssel, hogy létezik az egy és közös Amerika. És pont ugyanilyen viták folynak a beilleszkedésről az egész országban, mintha semmit sem tanultak volna.

Viszont ott van változás, hogy generációsan egyre több amerikai fogadja el a gondolatot, hogy ez az ország nem marad garantáltan és túlnyomó részt fehér többségű. Hogy az ország szép lassan barnul. Hogy az afro-amerikaiakkal, latinókkal és ázsiaiakkal olyan országgá válunk, ahol nincs már többség, csak sokszínűség. És a jövő az olyan embereké, akik úgy tudnak belépni valahová, hogy semmilyen ponton nem biztosított, hogy az előnyöket élvező többségéhez tartoznak, és ez egyáltalán nem zavarja őket. Azt gondolom, a szüleim generációjában nagyon keveseket nem zavart ez, az én korosztályomban egyre többeket nem, és ha a középiskolás fiamra nézek és a kortársaira, fejlődés történt. És nem csak a rasszizmussal kapcsolatban, hanem szexuális értelemben is valódi forradalom. Végigéltem egy polgárjogi mozgalmat, ami már elérte néhány kitűzött célját, már a fiam életében, és ez a sebesség maga beszél a benne rejlő lehetőségről.

Mutassatok egy hőst
Mutassatok egy hőst

Szerinted miért történhetett a szexualitás terén egy ilyen gyors ütemű előrelépés, miközben rasszbeli kérdésekben sokkal kevésbé megy gyorsan?

A melegek, leszbikusok, transzneműek jogaival, a szexuális orientációval az a helyzet, hogy ez soha nem volt osztálykérdés. Amikor az egész kiborult és az orrunk elé került, akkor ezek az emberek az unokatestvéreink, munkatársaink, testvéreink, gyerekeink voltak, és ugyanott éltek, mint mi. És ezért történhetett az egész ilyen gyorsan. Kezdetben az idiótáknak megosztó kérdés volt, megpróbálta eltávolítani az embereket egymástól, majd egyik napról a másikra egy ellenük forduló kérdéssé vált, mert hirtelen körbenéztél, és valaki, akit minden tekintetben szeretsz vagy csodálsz, azt mondta: meleg vagyok. Te meg belegondoltál, és annyit mondtál: és akkor mi van?

Ezt nehezebb olyan emberek esetében megtenni, akik szociális bérlakásban, lakótelepen élnek. Lehetsz te ugyanúgy amerikai, vágyhatsz ugyanazokra a dolgokra és arra, hogy megosszák veled ugyanazokat a tereket, mint amit megosztanak bárkivel a város keleti felében, de ehhez szükség lenne egy újabb ugrásra, mert erre a felismerésre még nem jutottunk el. Ha mindezt megtettük, akkor – és ez az integráció célja – a személyes fejlődés sokkal gyorsabban fog végbemenni mindkét oldalon. Az integráció nem csak abban segít a szegény embereknek, hogy lehetővé teszi számukra a jobb környéken élést és a gyerekeik kevésbé szegény környéken való felnevelését. Az integráció, az értük indult növekedés, mint azt a tanulmányok is mutatják, elemi erővel segíti őket életképesebb polgárrá és jobb emberré válni. Amit Catherine Keener tett Mary Dorman szerepében, az nagyon amerikai, nagyon hazafias – egy félelemmel és haraggal teli helyről indult, és végül egy csodálatos helyen kötött ki.

Szerinted könnyű megérteni ezeket a félelmeket, vagy nem férnek a fejedbe?

Nem, mint félelmek, abszolút elfogadhatóak. Irányelvként viszont nem, és nem fogadhatóak el végső érvként sem, hiszen nem többek félelemnél. Bízom abban, hogy mindenki megtalálhatja az emberséghez vezető utat és az amerikai fejlődést, hogy az egyik amerikai megkérheti a másikat, hogy cselekedjen helyesen. Azt hiszem, ebben van lehetőség. Viszont a kormányunk kimondottan romlott, amikor a félelmek mögé pénznemeket helyez és pénzt, üzletet akar csinálni belőle.  Úgy tűnik, az amerikai politikában két dolog működik: a félelem és a pénz. Mindössze ezek azok, melyek a politikai vezetőinkhez szólnak, különösképpen a törvényhozókhoz. Ez szörnyen káros. És ettől vannak ezek a nagyon erős, nem mondom, hogy jogos, de alapvető félelmeink a veszteségtől: el fogom veszíteni az értékeimet, a környékünk meg fog változni, utcára fogok kerülni, nem leszek képes irányítani az eseményeket, elromlik az életem.

Miért? Mert két generációval ezelőtt a kormány létrehozta ezeket a hatalmas lakótelepeket, és olyan sok szegény embert zsúfolt be oda, például Bronxban, Chicago déli részén vagy Nyugat-Baltimore területén, hogy már nem bízom benne, hogy lenne bárki, aki véghez tudná vinni az integrációt katasztrofális bukás nélkül. Szóval az 1970-ben vagy ’77-ben keleten látottak okozta félelmeim miatt halálomig harcolni fogok. Oké, ezek nem feltétlenül indokolt félelmek, de elfogadhatóak. Amit nem tudok megbocsátani, az az ezt éltető demagóg retorika. Mert a yonkersi események és sok esetben a szétszórt területekre való áttelepülések, az alacsony bérleti díjú lakótelepek azt bizonyították, hogy ez egy csendes forradalom, mert senki nem akarta elismerni, hogy működik. És az olyan helyeknek, mint Yonkers vagy más amerikai városoknak egyre „barnulniuk” kellene. Yonkersnek nem lenne szabad 80%-ban fehérnek maradnia, és amennyiben ezek az események arányosan zajlanak, a közösség destabilizációja nélkül, ez meg is fog történni.

Szóval én attól undorodom, hogy meddig mehetsz el politikusként, etetheted az emberekkel ezt a szart, mondhatod nekik, hogy aggódjanak a pénzük és a félelmeik miatt. Az állampolgárság nem csak szabadságot követel meg. Közös felelősségérzetet is igényel. És számomra úgy tűnik, hogy ez kezd eltűnni a politikai retorikánkból, emiatt aggódom. Félek, hogy olyan emberek kormányoznak, akiket arra tanítottak, hogy a rossz dolgokkal tápláljanak.

drot_the_wire_3_evad
Drót

Hogyan nyilvánul meg mindez a te városodban, Baltimore-ban, amelyről a The Cornerben és a Drótban is írtál?

Olyan környéken élek, amelyik mindössze húsz háztömbnyire van Amerika legrosszabban fejlődő részétől a városi életet, közéletet tekintve. Nem kezdhetek intézkedni, hogy mit kell vagy nem kell tenni azon a környéken, és közben meg elvárni, hogy az én környékem szent és sérthetetlen maradjon. Még Baltimore is fenn fog maradni Baltimore-ként, és ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek egyenlőtlenségek, hogy nem lesznek szegények és gazdagok – ez csak azt jelenti, hogy a jövőben mindenki megtalálja a maga helyét és elfogadható útját, ami az amerikai kísérlet részévé teszi.

És ugyan Baltimore-ról beszélek, de közben az egész országra gondolok. Valahányszor meghallom, hogy egy politikus arról beszél, hogy így-úgy a kormány, és nem lenne joguk ezt csinálni, és én szabadon építkezhetnék ott, ahol akarok, és személyes szabadság mindenek felett, és senki nem mondhatja meg, milyen adókat fizessek… Nem, már bocsánat. A társadalom része vagy, fizeted az adódat, és néhány közülük nem neked fog kedvezni. Némelyik másoknak kedvez.

Úgy gondolod, hogy alapvető probléma van a rendszerrel és az amerikai társadalomnak címzett üzenettel?

Igen. A felelősség szabadság nélkül: zsarnokság. Ettől legalább annyira kell félnünk, mint bármi mástól. A szabadság pedig csupán politikai retorikaként, állampolgári és társadalmi felelősségvállalás nélkül, nem más, mint egy másodrangú társadalom receptje – egy gorombább és visszataszítóbb nemzeté, mint amilyet megérdemelnénk.

A csatakiáltás Yonkersben szabadságot jelentett, és a gondolatot, hogy bárki addig élhet a környékünkön, ameddig csak megengedheti magának. Amely egyenlő versenyfeltételeket feltételez – ami soha korábban nem létezett az ország történelme során. Ez ugyanis olyan ország, ahol már a kezdetektől fogva létezett a „vörös vonal” elve (Redlining), kormányzati lakáspolitika, a jelzáloghitelek mögött is a kormány állt, sőt, a társadalmi szegregáció is mindig tervezett volt.

Ezt bizonyították a bíróságon, és a bíró azt mondta: fogtad az összes szövetségi pénzedet, megépítetted a világod, és most kezdheted lebontani. És erre mindenki azt mondta: ez sérti a szabadságomat. Megengedhetek magamnak egy házat itt, ahogy bárki más is, de a kormány nem jöhet azzal, hogy van egy terve rendbe hozni ezt az ügyet, mert nem akarom, hogy rendbe hozza. Szarakodik a szabadságommal. Ezen a ponton nem hiszem, hogy a szabadság jelentene bármit is. Nekem semmit, amit értékelnék.

A politikai közép elvárja, hogy két dolgot elismerj: hogy mindannyian polgárok vagyunk ugyanabban az országban, és hogy közöttünk a leggyengébbeknek is részesedniük kell a közösből. Lehet, hogy nem lesz egyenlő a részesedésük a tiéddel – sőt, biztosak lehetünk benne, hogy nem lesz –, de kell hogy nekik is jusson valami, és nem ítélhetjük őket teljesen szegregált szegénységre az életünk fennmaradó részében.

De ahogy beszélek, mondhatnák, szocialista vagyok. Vagy marxista. Nem vagyok marxista, de akár azt is lehetnék, mert a politikai középhez viszonyítva valami fura szarságról magyarázok.

Ahogy közeledünk a választásokhoz, úgy gondolod, hogy a politikai közép továbbra is jobbra tart, vagy látsz rá némi reményt, hogy balra sodródjon?

Nos, ennek eredményeképpen valami szörnyű szar keletkezett. Ez fokozta a kábítószer-háborút, a tömeges bebörtönzést, azt a sok szörnyűséget, ami ellen most tiltakozunk –  ami szerintem egyébként egészséges. Így talán végre az emberek tanulnak belőle.

Georgia republikánus kormányzója, igazi republikánusként, elkezdte bezárni a börtönöket, és tömegesen szabadon ereszteni a nem erőszakos elkövetőket. Azért tette, mert az állam nem engedhette meg magának, hogy mindezeket fönntartsa, de a végeredmény igazi őrületnek bizonyult. Embereket zárunk hosszú évekre börtönbe, olyan dolgokért, amit nem szeretnénk, hogy tegyenek, nem azért, mert ezek erőszakos dolgok és ezek az emberek nem kellenek nekünk, hanem olyanok miatt, mint a droghasználat, amivel maguknak ártanak. A kormányzó végül azt mondta, így nem járhatunk el. Ezért bizonyos helyeken visszajön még a korábbi módszer.

Mit gondolsz, melyek lesznek a legfontosabb vitapontok a közelgő választásokon?

Valaha a törvény és a rend volt az igazi győztes. Mindössze annyit kellett tenned, hogy ülsz a fenekeden. Amikor Bill Clinton a politikai középbe akart manőverezni, akkor került a legmagasabbra a bűnözési ráta. Nem lehet csak a republikánusokat hibáztatni. Ez a demokrata elnök a politikai közepet keresve okozta a legsúlyosabb károkat.

De paradigmaváltás történt, főképp az olyan dolgok miatt, mint az iPhone. A járőröző rendőrök nagy zsarnoksága… Forradalom zajlik, hogy aláássa ezt a zsarnokságot. És ez közel s távol jó dolog. Szükséges és fájdalmas, de jó dolog. De ha most jön a zéró tolerancia, törvény és a közrend, fújhatod egészet, el fogod veszíteni a politikai közép jelentős részét, ahogy soha korábban.

DavidSimon
David Simon

Úgy gondolod, hogy ez kizárólag azért van, mert az emberek, a felvételeknek köszönhetően, már a saját szemükkel látták a keménykezű bánásmód árnyoldalát?

Mivel két millió amerikai van börtönben, és mert a drákói drogtörvények csak ártottak, akárcsak a túlzott ellenőrzés, főleg a városok belső kerületeiben, elkeserítő, egy mobiltelefon, egy iPhone egyszerre. Amikor rendőrségi riporter voltam, tudta az ember, hogy sok, összetűzésekről készült rendőrségi verziót kozmetikáztak. És tudtuk, hogy bizonyos alapvető alkotmányos jogok elenyészőek voltak, mint az alkotmánymódosítás (Fourth Amendement, 1791), vagy az utcai motozás, igazoltatás vagy a házkutatás. Tudtuk, hogy feltehetően az oka ennek egy kényes ügy volt. Tudtuk mindezt, de nem tudtuk bizonyítani.

Két fickó állt a sarkon. Ha voltak tanúk, kellett tanúknak lenniük, többnek is, nem lehetett büntetett előéletük, és ugyanazokon a pontokon kellett ellent mondaniuk a rendőrnek. Erre nagyon kicsi volt az esély. Ha zsaru voltál, mindent megírhattál a saját szájízed szerint. Sokan ezt tették. De már nem írhatsz le úgy egy három perces felvételt, hogy mi történt a sarkon, úgy, ahogy akarod. Bizonyos dolgok változnak, de azt is gondolom, akkor következik be radikális változás, ha az emberek teljesen hozzászoknak ehhez, azaz nagyjából még száz év múlva.

Mennyiben gondolod, hogy Obama léte mint fekete elnöké, valóban segített?

Hát, azt hiszem, sokaknak segített. Azt hiszem, segített a fekete amerikaiaknak. Már ennek a mítosza is megerősíti a színesbőrű emberek polgári öntudatát. Egyértelműen úgy éreztem, hogy tőlem különböző emberekkel osztozom meg egy országon. Azt hiszem, nagy büszkeség volt a színesbőrű polgároknak. Sok fehér amerikait kényelmetlenné, de jobbá tett. És sok fekete amerikai kicsit kényelmesebben érezte magát a bőrében.

De azt hiszem, hogy a rendszerben rejlő problémák sokszor nagyobbak, mint egy ember maga, a történelem nagy emberének elmélete nem használható igazán. Nem igazán használható úgy, ahogy egykor, mert a kormány működésképtelen. Nem működik a törvényhozás szintjén és a pénz szintjén – egyszerűen túl sok van abból a rohadt pénzből. És vannak olyan dolgok, melyeket sem ő, sem más nem tudott véghez vinni a tunyaság ellenében.

Rendszerszerűen, úgy gondolom, több és nagyobb problémánk van, mint bármelyik elnökkel. De úgy gondolom, hogy azt bebizonyította az amerikaiaknak, hogy ez az egy tömbből álló „rasszfal” végül mégsem volt túl szilárd. Még sok dolog miatt haragudhatunk, sok mindent le kell győznünk és még sok a rasszizmus. A harag sok helyen ütötte fel a fejét az Obama-korszakban, fehér amerikaiak haragja, akik nem akarnak egy sokszínű ország tagjai lenni. Ezt láthatod a Lafayette-i vagy charlestoni lövöldözők viselkedésében is. De ennek meg kellett történnie és lenyűgöz, hogy az én életemben történt meg. Emlékszem a rasszbeli erőviszonyokra gyerekkoromból ’73-ból vagy ’75-ből. Ha azt mondtad volna, fekete elnöke lesz az Egyesült Államoknak, az arcodba nevettem volna. De itt vagyunk. Két ciklussal.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. A kortárs francia és amerikai költészet és a film kapcsolatáról ír disszertációt. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com