Az Archer gyakorlatilag egy meg- és felfoghatatlan jelenség. A mai politikai korrektség túlfűtött világában egyszerűen rejtélynek tűnhet elsőre, hogyan lehet ennyire sikeres és széles körben elismert sorozat Adam Reed 2009 óta futó szigorúan 18+-os akció-vígjátéka. Az Archer ránézésre szexista, homofób, ageista, antiszemita, rasszista, a főszereplő pedig a negatív példaképek példaképe. Sterling Archer egy velejéig borzalmas ember, mi mégis imádjuk őt a sorozattal együtt. Vajon miért?
A 9. éve futó Archerrel Adam Reed bizonyítja, hogy helye van a 2000-es évek óta eluralkodó felnőtteknek szóló animációs világ vezető rétegében. Noha előre le kell szögezni: a sorozat korántsem való mindenkinek (és most nem csak a fiatalabb generációra gondolok). Az Archer eszméletlenül nyílt, nyers, sokszor vulgáris, mocskos, és aki nem bírja a szexualitás explicit ábrázolását vagy a trágárságot, az keressen valami mást. Akinek viszont fekszik a terep, arra 7 évadnyi eszement szórakozás és kicsavart ideológia vár, sok humorral, sok izgalommal.
Azt hiszem, a sorozat ereje három összetevőben rejlik: karakterek, cselekmény, humor. Számomra a jó sorozatok egyik legfontosabb eleme a karakterépítés: amikor a néző eljut arra a pontra, hogy önálló személyiséggel ruházza fel a szereplőket és zavarja, ha valami nem illik a képbe. Rossz esetben azon háborgunk, hogy XY sosem tenne vagy mondana ilyet, jó esetben pedig állandó pozitív visszajelzést ad az alkotás, hogy igen, ez is és az is tipikusan illik az adott illetőre. Az Archer pedig eszméletlen precízen, okosan és hatásosan építi fel a karaktereit, akikről alig néhány részt követően teljes listákat tudnánk írni a személyiségjegyekkel. És most a hangsúly korántsem azon van, hogy szeretjük-e őket, tiszteljük-e őket vagy tudunk-e velük azonosulni – mert a válasz éppenséggel mindháromra nem. Mégis ez a fajta alaposság gyorsabban beránt a sorozat világába, élvezhetőbbek lesznek tőle a történetek, az akciók és a nagyon jól megírt párbeszédek (ez persze oda-vissza is igaz).
Ami a történetet és a cselekményt illeti: a sorozat egy ISIS nevű titkosszolgálatot mutat be, a szereplők pedig ügynökök, illetve az irodákban dolgozó egyedek. Az aktuálpolitikai történéseket követően a sorozat természetesen ejtette a nevet és egy frappáns fordulattal új irányt adott az egész alapfelállásnak. A főszereplő Sterling Archer egy egoista, nőfaló, bunkó, harsány és gyerekes titkosügynök/kém, aki persze toronymagasan a szervezet legjobbja. A sorozat javarészt önálló storykat dolgoz fel, ugyanakkor a nagyobb képet tekintve több történetszál is hosszabban fut végig a részeken, akár évadokon. A küldetések mindig izgalmasak, az akciójelenetek frappánsak, a megoldások pedig sokszor teljesen meghökkentőek vagy váratlanok. Bármelyik ügynökfilm megirigyelhetné a sorozat egyes bonyodalmait.
Mindez azonban nem lenne elég a sikerhez, vagy az ilyen mértékű sikerhez. Ami az Archer sajátja és gyakorlatilag védjegye, az a nyelvezet, az
ironikus, szatirikus humor, a káromkodások teljes kavalkádja és a politikai korrektség kidobása az ablakon.
Mindez elsőre talán nem hangzik annyira lenyűgözőnek, de ha mélyebbre lépünk egyet, máris megértjük a nézői vonzódást ahhoz, amit a sorozat kendőzetlensége nyújt. Biztos mindenkivel megesett már, hogy olykor nevetett egy nem teljesen korrekt vagy illedelmes viccen. Sokszor egy vicc egyszerűen vicces, jól eltalált vagy annyira ötletes, hogy az ember nem azokon nevet, akikre nézve esetleg sértő a dolog. Nőként megannyi egyébként szexista felhanggal repkedő viccen tudok nevetni, mert egyszerűen a gondolatmenet mögötte, vagy az aktuális szituáció erősebb annál, mint hogy azon kezdjek agyalni, mennyire nem helyénvaló is maga a szöveg. Az Archer pedig pontosan ezt kínálja fel: nevess nyugodtan az égvilágon bármin!
Mivel a karakterek egyike sem mondható erkölcsileg mintaembernek, nem érzünk szorongást vagy szégyent, ha éppen megnevetettnek egy-egy egyébként bizonyos értelemben véve rasszista vagy ageista poénnal. Másrészt, és ez a legfontosabb az egész Archer-jelenséggel kapcsolatban – és ehhez aláírom, hogy jó pár részt kell látnia az embernek -, a sorozat annyira erősen, nyomulósan, szemérmetlenül és pofátlanul tolja a néző elé a politikailag nem korrekt párbeszédek, jellemek, jelenetek és viccek halmazát, hogy szépen lassan átfordul az egész az ellenkezőjébe.
A sorozat egyértelműen nem veszi komolyan önmagát, azaz nem tartja őszintének ezeket a megnyilvánulásokat sem. Olyan mértékben lehetne rásütni Adam Reedre, hogy a karakterei és a szövege, sokszor a prezentálása és még a történetszálak is arcpirítóan offenzívek, hogy szembetűnővé válik: a készítő ebből a véleménynyilvánításból semmit nem tart magáénak. Reed éppen azzal próbálja a nézőt a “jó irányba” terelni, hogy egy ennyire eltúlzott és torz világot mutat megannyi emberileg kifogásolható karakterrel. A hatás pedig nem marad el: nagyon jól szórakozunk és fikarcnyit se válunk kevésbé nyitottá vagy elfogadóvá csak azért, mert végignéztünk 7 évadnyi Archert. Sőt!
A sorozat egyébként korántsem ért a végéhez, egyelőre 2019-ig biztosan képernyőre kerül Reed alkotása, amely egyébként kiegyensúlyozott teljesítményt hozott, és képes volt megújulni, amikor szükség volt rá, úgy, hogy hű maradt önmagához. A 7. évad záróepizódját elnézve pedig ismét egy hatalmas fordulat következik, amellyel teljesen új irányt vehet a sorozat története. Amíg viszont megmaradnak a karakterek, a dinamika közöttük, a humor és az izgalmas, akciódús elemek, addig nem kell félteni az Archert.
