Fókuszban TéVé

Próbarepülés: Pilotkritikák – 2017. 10. hét

Megannyi sorozat van terítéken, de vajon mit érdemes nézni az újak közül? A Próbarepülés megmutatja, mit gondolunk a legfrissebb sorozatok első részéről.

Holnap tali

Hashtag királyság – ezzel a felkiáltással szabadul be a szobába az egyik főszereplő kiskamasz öccse, miközben ráaggattak valami elképzelhetetlenül idegen műanyag szemüveget. Ez az a pont, ahol végképp elfog a szégyen, és csak remélem, hogy senki nem nyitja rám az ajtót. Egyszerűbb volna megmagyarázni, ha pornót néznék.

Ahogy a felnőttek gondolnak a gyerekek szokásaira. Talán ez lehetne az alcíme a Holnap tali című sorozatnak. A #Petőfigimi (#miért #kell #mindenhez #hozzátenni ezt a #nem tudom mit?) diákjairól szóló történetet eddig szerencsére csak a weben lehetett követni, az 1. évadot azonban elkezdte vetíteni az m5 csatorna. Gondolom, ettől várják a nézettséget.

Az ordító generációs különbségek megléte sajnos csak a kisebbik baj. Mindeközben nem hogy rossz, egyenesen nem létező színészvezetés küldi szerencsétlen színészeket a kínok közé, mert kisebb kín mások botlásait nézni, mint a sajátunkat. A történet pedig – milyen történet? – olyan képtelenségeket tartalmaz, melyekre nincsenek szavak: a két #barinő, akik valószínűleg naponta csetelnek, úgy beszélgetnek augusztus végén a #nyáriemlékek-ről, mint akik nem tudnak semmit egymásról. A két fiúnak meg korán kell kelnie, nagyon korán, hiszen másnap gördeszkával befelé menet felveszik saját magukat telefonnal meg drónnal, bármi is legyen az, egy fiatalos sorozatba kell drón… (Hogy ez miért hosszabb, mint a sima gördeszkázás? Én is kérdezem.) Ja és persze első nap az óra végén derül ki, hogy a két osztályból most egy lesz. „Ja, nem mondtam?” – teszi fel a kérdést az osztályfőnök, mi sem természetesebb ennél. A két szőke sminktanácsadó liba mindenesetre hajba fog kapni, az biztos.

A baj az, hogy messziről látszik, mennyire összecsapott módon foglalkoztak a kérdéssel. Pedig elég lett volna csak kicsit körülnézni: a Holnap tali peche annak norvég változata. A Skam (magyarul Szégyen) már megélt pár évadot. Oslói gimnazistákról szól, akinek kezébe ugyanúgy telefont nyomnak, csak amíg itthon a billentyűket keresik az érintőképernyőn, addig odakint úgy használják, ahogy a szereplők és a célközönség. Többek között a #hashtaget is.

Verdikt: A sorozatot egyáltalán nem ajánljuk. Nem tudjuk elképzelni, ezzel a koncepcióval hová lehetne eljutni. Ha mégis valaki rászánja magát, és javulni látja a színvonalat, szóljon nekünk is! (Sergő Z. András)

The Arrangement

A korábban az Észlelésen és a Mad Men – Reklámőrülteken dolgozó Jonathan Abrahams legújabb sorozata, a The Arrangement az E! csatornán startolt az elmúlt héten. A 10 részes széria első évadának nyitó epizódjában megismerkedünk a feltörekvő színésznővel, Megan Morrisonnal (Christine Evangelista), aki épp egy szerepre jelentkezik a nemzetközi szupersztár, Kyle West (Josh Henderson) új filmjébe. A férfit rögtön elbűvöli a lány tehetsége, olyannyira, hogy a páros egy ebéd után Mexikóban köt ki, ahol eltöltenek egy szenvedélyes éjszakát. Amikor ezt követően Megan egy visszautasíthatatlan házassági ajánlatot kap, nem tud nemet mondani.

Az első rész alapján nehéz eldönteni, lesz-e az alkotóknak elég mondanivalója tíz rész erejéig. A pilot erősen romantikus hangnemet kapott, az események gyorsan pörögtek, a párocska oly hamar gabalyodott egymásba, hogy a néző nem is tudta szinte követni a történéseket – ráadásul a cselekmény hátterében meghúzódó motivációkról sem sok fogalmat alkothattunk. Sem Kyle, sem Megan nem lesz éppen a kedvencünk, a Dallas folytatásából ismerős Josh Henderson és The Walking Deadben feltűnt Christine Evangelista egyaránt elég sablonos alakítást nyújtanak – igaz ez Michael Vartanra is, aki legalább egy valamennyire emlékezetes karakter, Terence bőrében teszi mindezt.

A félidőnél már majdnem lemondtam a The Arrangementről, szerencsére az utolsó negyedórában azonban olyan sokatmondó részletek kerülnek napvilágra, melyek miatt megnyugodhattam, hogy itt mégsem egy csöpögős melodráma, hanem sokkal inkább egy thriller nyitó képsorait látom. Egy dupla pilottal talán nagyobb eséllyel tartották volna meg az alkotók a nézőket – aki szereti a hatalmi játszmázós, romantikus sorozatokat és szívesen belelátna Hollywood kulisszái mögé, talán nem fog csalódni.

Verdikt: Ha sikerül a második részben is mutatni valamit, talán szemet hunyunk a gyenge színészi teljesítmények felett, és adunk egy esélyt a szériának. (Molnár Kata Orsolya)

Trial and Error

A hivatal és a Modern család áldokumentarista stílusát vegyíti a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot vagy épp az American Crime Story történetével a Trial and Error című vígjátéksorozat. A helyszín egy déli amerikai kisváros (minden sztereotípiájával), az idézőjeles nyomozás középpontjában pedig egy véres gyilkosság áll, ahol az idős női áldozat elsődleges gyanúsítottja a finoman szólva excentrikus férje. Az ő védelmét egy New York-i menő ügyvéd kezdő bojtárja látja el, segítségül pedig egy rövidtávú arcmemória-zavarban szenvedő titkárnőt és egy helyi rednek ex-zsarut kap.

A pilotban rögtön kiderül, hogy a gyanúsított meleg, így a szokásos faji kérdés helyett a homoszexualitás déli megítélése kerül terítékre. Valójában azonban a különböző sztereotípiák csak a poénforrások egyike, és egyébként ez a kevésbé vicces. A humort inkább az ügyvédek, ügyészek és asszisztensek bénázásai szolgáltatják. A gyilkossági ügy képezi az átívelő-szálat, ami szokatlan a műfajban, reméljük, jól fogják kiaknázni.

Az biztos, hogy a karakterek egy része elég vicces, különösen a gyanúsított, akit a Dexterrel ismertté vált John Lithgow alakít. A piloton lehetett nevetni, és ha sikerül a többet kihozni az igazságszolgáltatás aktoraiból, akkor még akár a legnagyobbak közé is felérhet a Trial and Error.

Verdikt: ha az áldokumentarista stílustól nem áll fel a szőr az ember hátán, akkor kifejezetten érdemes bepróbálni az első részt. És utána a többit is. (Tóth Nándor Tamás)

Snatch

A Blöffből, Guy Ritchie 2000-ben készült kultuszfilmjéből sorozatot készíteni egyáltalán nem rossz gondolat. A rendező kézjegyeként kialakult stílus (lassított-gyorsított, rövid snittes jelenetek, kamerát bátran kezelő formanyelv) továbbörökítése, és a sajátosan brit alvilági figurák szerepeltetése épp olyan jól működhet 2017-ben, mint amilyen remekül betalált az ezredfordulón. De sajnos mégsem működik.

Az amerikai Crackle tartalomszolgáltatón rögtön egy egész évaddal debütáló Snatch ugyanis nem tud több lenni az eredeti film olcsó másolatánál. Az első rész legalábbis azt érzékelteti, hogy nem akarták ugyan az alkotók egy az egyben lemásolni a 17 évvel korábbi elődöt, de azért annak elemeit szépen sorra véve próbáltak valami újat összekutyulni. Nincs nagyszájú cigány bunyós (Brad Pitt emlékezetes alakítása), aki lángész zsivány módjára ver át mindenkit az illegális bunyó világában, van viszont kakaskodó néger bunyós, Billy (Lucien Laviscount), aki olyan jellegtelen, hogy már ezt a mondatot is nehéz volt összehozni róla. Meg van még a nagystílű gengszter apa nyomdokaiba lépni képtelen fiú, Albert (Luke Pasqualino), és a kattant családjától mindenféle apró stiklikbe menekülő Charlie (a Harry Potter-filmek Ronját alakító Rupert Grint). Ők hárman már bőven elegendők ahhoz, hogy fogadásokat veszítsenek, adósságba verjék magukat, rossz emberrel kezdjenek ki… vagyis hogy mindent a lehető legjobban elszúrjanak.

Csakúgy, mint a készítők, akik valószínűleg meg voltak róla győződve, hogy elég, ha ismerős környezetben mozgatnak ismerős karaktereket, akiknek ismerős szlenget adnak a szájukba, aminek jártatásával ismerős bajokba keverik magukat. Nem azt mondom, hogy egy az egyben lemásolták Guy Ritchie filmjét, de azt sem, hogy nem lett volna jobb, ha inkább azt teszik – mert ez, amit így kaptunk, nagyon híg és steril lett.

Verdikt: Ha a címe ellenére nem várjuk tőle a Blöff színvonalát, és megpróbáljuk nem úgy nézni, mintha bármi köze lenne hozzá, akkor talán eljutunk a második részig. Egyébként felejtős. (Hancsók Barnabás)

When We Rise

A hatvanas évek végén San Franciscóban élő, halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok megpróbáltatásait bemutató When We Rise nem kevesebbet vállal, minthogy a lehető legszélesebb körben ismertesse meg velünk a melegjogi aktivisták tevékenységét. Ehhez három különböző szálon futtatja a történetet, s egyik szereplő élete sem tűnik könnyebbnek a másikénál.

Roma (Emily Skeggs) vallásos családból származó leszbikus lány, aki a nőjogi szervezetek épp homoszexualitása miatt vetnek ki magukból. Ken (Jonathan Majors) a vietnámi háborúban harcoló katonaként egyszerre kell, hogy szembesüljön a melegekkel és a feketékkel szembeni előítéletekkel. Cleve (Austin P. McKenzie) pedig a külvilág és családja szemében is csupán egy gyerek, akinek „betegségére” apja szerint több hatásos gyógymód is létezik, ha más nem az elektrosokk vagy a lobotómia. A jogaikat és szabadságukat keresve mindhárom szereplő San Franciscóba érkezik, ahol – bár ez csak a további részekben láthatjuk majd – ’69-ben a melegjogi mozgalmak emblematikus eseményének, a Stonewall-lázadásnak kulcsfontosságú szereplőivé válnak.

A valós eseményeket feldolgozó széria első epizódját Gus Van Sant rendezte, aki nem először nyúl a témához: akárcsak a Milkben, itt is érezhető, hogy a direktor szívén viseli a melegjogi aktivisták ügyét, ugyanakkor közel sem egyoldalú a homoszexuálisok ábrázolása. Feltehetően ez a további részekben sem fog változni, hisz azokat többek között a nyíltan homoszexuális (és a témához is előszeretettel nyúló) Dee Rees és Dustin Lance Black rendezi.

Bár a középpontban egyértelműen a homoszexualitás áll, a szereplők valójában a lehető legtöbb szinten harcolnak a fehér, heteroszexuális, keresztény, felső- és középosztálybeli férfiak által irányított világ ellen. A történet tehát jóval túlmutat önmagán, ideális alapanyagot szolgáltatva egy sorozathoz.

Verdikt: hacsak nem vagy begyöpösödött, fafejű, fehér, heteroszexuális, keresztény, felső- vagy középosztálybeli férfi, mindenképp kezdd el nézni. (Wehli-Nardai Dorina)