Megannyi sorozat van terítéken, de vajon mit érdemes nézni az újak közül? Mi ezt gondoljuk a legfrissebb sorozatok első részéről.
Ingobernable
A Netflix első mexikói sorozata már a pilot végére megágyaz saját címe (az ingobernable spanyolul irányíthatatlant jelent) kettős jelentésének, ugyanakkor önmagát valahol a harmadik epizód magasságában kezdi el meghatározni, legalábbis akkorra már biztossá válik minden nézőben, hogy ez a sorozat nem feltétlenül az, aminek első blikkre látszik. No de mivel ez egy pilotkritika, nézzük, mivel is van dolgunk a kezdetek kezdetén.
Először csak annyit tudunk, hogy a mexikói kormányban baj van, az elnök felesége válni akar, ami sosem látott mélységekbe kormányozza az elnök népszerűségét, mire az egy sajtótájékoztatót hív össze, hogy bejelentsen egy nagy dolgot. Közben a városban vihar dúl, akár egy latin-amerikai szappanoperában, európai szemnek túldramatizált az egész szituáció, amelyből egy röpke szempillantás alatt kerülünk át egy vérbeli amerikai thriller kulisszái közé. A fordulat megrázza egész Mexikót, az ország hellyel-közzel irányíthatatlanná válik, a first lady pedig a nemzetbiztonságiak elől menekül, akiről aztán nagyon gyorsan kiderül, hogy ugyancsak egy nem könnyen irányítható teremtés.
Egyrészt a spoilerek, másrészt a sorozat struktúrája miatt is legyen elég ennyi az Ingobernable kapcsán, amit úgy tessék elképzelni, mintha a Harrison Ford-féle Szökevényt keresztezték volna a Kártyavárral és némi latinos virtussal, ami azért nyomokban némi Botrányt is tartalmaz. Szaftos kis kombináció ez, amit szokni kell, de ha nem fekszi meg a gyomrunk, könnyen rákaphatunk a meglepetésektől sem mentes sztorira – főleg úgy, hogy a sorozat talán nem is az, aminek az elején látszik.
Verdikt: Nehéz megjósolni, merre megy majd tovább, hogy a krimi, a politikai thriller vagy a személyes dráma kerül-e inkább előtérbe, de valószínűleg mind tud annyira érdekes lenni, hogy az első szezon tizenöt részét elvigye a hátán, és ezen a kisebb-nagyobb kliséi sem változtatnak. (Németh Barna)
Iron Fist
A Marvel és a Netflix közös gyermekeként született meg az Iron Fist, ami az IMDb tanúsága szerint rögtön elnyerte a rajongók szeretetét – amit kissé csodálkozva konstatáltam. A 13 részes sorozat Roy Thomas író és Gil Kane rajzoló Vasököl című képregényének adaptációja. A Vasököl a hetvenes években született, és sosem tartozott a legnépszerűbb képregények közé – szerintem a mostani sorozat sem fogja fellendíteni az olvasottságot. Sokáig húzódott a megfilmesítés is, több meghiúsult kísérlet után végül a kisképernyőn keltek életre Daniel Rand kalandjai – méghozzá a Dextert is jegyző Scott Buck felügyeletével.
Az élőszereplős verzióban a képregényeredetihez hasonlóan Daniel Rand (Finn Jones) gyerekkorában repülőgépszerencsétlenség áldozata lett, így került a Himalájabeli K’un Lunba, ahol szerzetesek nevelték kung fu harcossá, és ahol végül a Vasököllé, egy élő fegyverré is vált. Miután Danny megszerezte földöntúli erejét, visszatért New Yorkba, hogy leszámoljon szülei gyilkosaival.
A pilotról sok mindent lehet állítani, de hogy érdekes lenne, azt nem. Bár az alkotók mindent elkövetnek, hogy a mozaikos tér és időkezeléssel izgalmassá tegyék a nyitányt, sajnos mégsem sikerült megragadni a fantáziánkat. A szereplők unásig ismételgetik ugyanazt, akcióból pedig egy középszerű bunyót leszámítva semmit sem kapunk. A trailer ígérte remek koreográfiáknak nyoma sincs – vajon mire vártak a készítők? Tapsra? Egyszerűen nem tudom ép ésszel felfogni, miért nem engedtek egy kis kibontakozási teret a főszereplőnek: Danny világító kezén túl nem látunk semmit Vasököl erejéből, ami pedig a képregényben kifejezetten kirobbanó. Ahelyett, hogy produkálná magát, lamentál, lelkizik – az összes többi karakterrel együtt. A másik szuperbosszantó dolog, hogy a képregény ismerete nélkül is pontosan egy percig tart átlátni, ki a rosszfiú a történetben – régen láttam ilyen átlátszó sztorit. Sokkal, de sokkal többet vártam a Marvel és a Netflix kooperációjától.
Verdikt: Ha csak egyetlen képregényadaptációt nézel idén… legyen inkább a Légió az. Ha többet – hát akkor is csak sokadik a sorban az Iron Fist. (Molnár Kata Orsolya)
Buddy Thunderstruck
A kamionversenyző kajla kutya, aki nem ismer lehetetlent; minden versenyt megnyer (azt is, aminek értelme sincs), minden helyzetből kidumálja magát, mindenki imádja őt, a kamionja pedig turbószaltózik, ha kell – egy ilyen figurának természetes társa az abszurd, és a Buddy Thunderstruck szállítja is abszurdot, mint kajla kutya a győzelmeket. A sorozat humora a szárazon előadott lehetetlenségekre épül: hogy Buddyt összekeverik egy másik állattal, aki szemlátomást csöppet sem hasonlít rá, hogy egy kupac hód lenyomja őt egy rozoga furgonnal, és hogy minden, a szereplők memóriája is, állandóan úgy viselkedik, ahogy a forgatókönyv megköveteli, véletlenül sem valami racionalitás mentén. A Buddy Thunderstruck tehát arra épít, hogy lehetetlen kitalálni a poénjait, mert bármi megtörténhet benne – még inkább, mint az amúgy teljesen elszállt Rick and Mortyban.
A sztorik a vidéki Egyesült Államok sztereotípiáira alapoznak, a csirkeszárny-kosaraktól a kamionversenyen át az eltúlzott tájnyelvig („I sure hate me some Buddy Thunderstruck!”). A sorozat szaggatott stop motion bábanimációval és kartonpapír kamionokkal dolgozik; a látszólag igénytelen (valójában gondosan megalkotott) technika is az abszurditást erősíti. A húszperces epizódok két-két rövid sztorit tartalmaznak (kivéve az évad utolsó epizódját); a Netflix március 10-től természetesen egyben letölthetővé tette a teljes évadot, szokása szerint.
Verdikt: Tízperces kikapcsolódás az abszurd animáció kedvelőinek; filler program lenne egy Anilogue-on, de ebédszünethez kiváló – jól kifordítja a rád nehezedő világot a sarkaiból. (Havasmezői Gergely)
Tangled: The Series
Aranyhaj kalandjai ott értek véget, mikor levágott hajjal, varázserejét (részben) elveszítve végre rátalált a szerelemre és igazi családjára. A 2010-es Aranyhaj és a nagy gubanc című Disney mese hiába volt óriási siker, és hiába hatalmas még ma is a rajongótábora, úgy tűnt, megússza a kínos és kevéssé sikeres folytatásokat. A mozifilmeket illetően ez szerencsére így is van, azonban a Disney Channel persze ebből is sorozatot készített (mint ahogy azt egy másik kedvenc animációs filmem, az Eszeveszett birodalom esetében is tette), de tette ezt úgy, hogy cseppnyi tiszteletet sem mutat az eredeti alkotással szemben.
Ahhoz, hogy bármiféle cselekményt vigyenek a szériába, először is készítettek egy tévéfilmet (Tangled: Before Ever After), amiben Aranyhaj titokzatos körülmények között visszanyerte hosszú, aranyszínű haját, a királyi udvarba költözve új ismerősökre és barátokra tett szert, mindeközben pedig elfogadtatta környezetével, hogy a tolvaj Flynn Riderrel kívánja leélni életét. A sorozat első része így kissé érthetetlennek tűnik, mivel nem igazán idézik fel az egészestés film és az évad első része közötti eseményeket. Persze ha elfogadjuk a tényt, hogy mindezek megtörténtek, akkor akár élvezhető is lehet a kicsik számára, csakhogy sem a mesesorozat stílusa, sem a humora, de még a szereplői sem igazán emlékeztetnek az eredeti filmre. Viszont miután valószínűleg ez is egy újabb bébiszitter-pótlékként készült, a készítők legalább figyeltek arra, hogy az egész sztorit kissé „fiúsabbá” tegyék (vannak benne kütyük, mókás tudomány meg üldözés).
Verdikt: Legfeljebb arra lesz jó, hogy húsz percig lefoglalja a legkisebb gyerekeket. Aki viszont az eredeti mese emlékét szeretné megőrizni, az véletlenül se nézzen bele.
Anne
Lucy Maud Montgomery kanadai írónő 1905-ban írta meg az aztán nyolckötetesre duzzad regényfolyam első kötetét Anne Shirley kalandjairól. A történet, mely végigkíséri a Zöld Oromba kerülő vörös hajú, árva lányt kiskamaszkorától egészen felnőtt éveiig, nem egy generáció kedvence lett, és amelyből már 1919-ben elkészült az első mozgóképes adaptáció. Később közel egy tucat feldolgozás született, melyek közül a leghíresebb az ugyancsak Avonlea városában játszódó Váratlan utazást is jegyző Kevin Sullivan-féle filmsorozat, mely az Anne a Zöld Oromból címet kapta.
Közel tíz évvel a széria utolsó része után a CBC döntött úgy, hogy ismét filmre viszi a történetet. A pilot a már jól ismert megérkezéssel indul, Anne (Amybeth McNulty) nagy reményekkel lép be a Cuthbert testvérpár házába, akik azonban fiút akarnak adoptálni. A keménynek látszó Marilla (a tökéletes választásnak bizonyuló Geraldine James) mindenképpen vissza akarja küldeni a kislányt, de a vajszívű Matthew (a Váratlan utazásban anno Jasper Dale-t alakító R. H. Thomson) rögtön megkedveli a cserfes árvát. Anne egy hetet kap, hogy bizonyítson.
A Moira Walley-Beckett írta és Niki Caro rendezte új verzió megtartja az ismerős elemeket, de jóval komorabb, realistább ízt ad az egész történetnek. Az alkotók kevesebb filmzenével, nyersebb képekkel és időnként egy fiataloknak szóló programhoz mérten kifejezetten megrázó rövid kis flashbackekkel adják meg az alaphangulatot. Jól látszik, hogy ez már nem Kevin Sullivan romantikus, idilli világa, ez már egy 21. századi feldolgozás, ahol mélyebbre kell ásni. Néhol nekem picit döcög a hangulat, itt-ott megtörik a mese íve és kissé hatásvadász lesz az elbeszélésmód, ennek ellenére azonban sikerült felkelteni az érdeklődésemet a nyitánnyal.
Verdikt: A Sullivan-féle adaptáció rajongói talán fanyalognak kicsit a józanabb hangnem miatt, Montgomery olvasói azonban lehet, hogy üdvözlik a realistább ábrázolásmódot – én adnék neki esélyt a helyükben. (Molnár Kata Orsolya)