TéVé

Próbarepülés – Pilotkritikák 2017. 6. hét

Megannyi sorozat van terítéken, de vajon mit érdemes nézni az újak közül? Mi ezt gondoljuk a legfrissebb sorozatok első részéről.

Imposters

A Bravo kábelcsatorna fekete komédiája február 7-én startolt – méghozzá ütős felütéssel. A történet szerint Ezrát (Rob Heaps) egyik napról a másikra elhagyja újdonsült neje (Inbar Lavi) – a pénzével együtt. A férfi teljesen értetlenül áll a történtek előtt mindaddig, amíg be nem kopogtat hozzá Richard (Parker Young) és fel nem világosítja, hogy bizony nincs egyedül a problémájával. Kiderül, hogy Ava (vagy hívják akárhogy) hivatásos szélhámos, aki nemtől és életkortól függetlenül bolondít magába mindenkit, csakhogy jól megkopaszthassa őket. Vagy ennél sokkal több van a háttérben?

A sorozat kreátora az az Adam Brooks, akinek olyan vígjátékokat köszönhetünk, mint a Francia csók, az Átkozott boszorkák, a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök!, a Wimbledon – Szerva itt, szerelem ott vagy a Mindenképpen talán. Az utóbbi években inkább a tévében ténykedő író-rendező-producer korábbi munkáinál feketébbre hangolta új szériáját – ami kifejezetten jót tett a végeredménynek. De nemcsak a humor keltheti fel az érdeklődésünket: Brooks játszik az idővel, mozaikok segítségével építi a fordulatokat, és nem utolsósorban érdekes karaktereket alkotott – így minden adott, hogy pillanatok alatt berántsa a nézőt a történet. És ha még ez sem lenne elég, az Imposterst a színész- és zeneválasztás is erősíti.

Verdikt: Bizalmat szavazok neki: az Imposters első része vicces, izgalmas – nem mellesleg egy olyan cliffhangerrel zárul, ami garantálja a visszatérést. (Molnár Kata Orsolya)

APB

Milyen lenne a Vasember Robert Downey jr. karizmája nélkül? Nagyjából olyan, mint az APB: szürke és érdektelen. A képregényfilm és a Fox új zsarusorozatának alaphelyzete ugyanis hiába nagyon hasonló, utóbbi a tökéletes nyitójelenet után szinte azonnal ellaposodik. A két főszereplő, Justin Kirk (Nancy ül a fűben, Modern család) és Natalie Martinez (Titkok és hazugságok, CSI: NY) pedig hiába számít rutinos sorozatszínésznek, ezúttal nem keltik fel a szimpátiánkat: rajtuk is múlik, hogy az első rész alapján az APB nem tűnik többnek egy átlagos rendőrös sorozatnál.

Adott egy arrogáns, milliárdos mérnök, aki egy személyes trauma hatására a bűnüldözés szolgálatába lép: barátja meggyilkolása után beruház az illetékes chicagói rendőrőrsbe, kvázi személyes high-tech hadsereggé és a bosszú eszközévé alakítva azt. Ebből még kisülhetne egy a Vasemberhez hasonlóan szélsőséges karakterekkel operáló, szellemes és izgalmas történet, de az ötlettelen rendezés és kiszámítható forgatókönyv lehetetlenné teszi, hogy még 11 részen át kíváncsiak legyünk a rendőrőrs életére. Ráadásul – meglepő módon – a fentebb vázolt bűnügy már az első részben megoldódik, elvágva a hosszú évadokon át tartó, A mentalistáéhoz fogható nyomozást. Így viszont az egyetlen visszatérő konfliktusforrásnak a modern technológia és a hagyományos eszközök harca mutatkozik: nagy tanulsága az első résznek, hogy néha az egyik jön jól, máskor a másik… köszi.

Verdikt: Kíméletlenül elkaszáljuk, hiszen semmivel nem sikerült felkeltenie az érdeklődést a folytatás iránt. (Gyöngyösi Lilla)

Santa Clarita Diet

Victor Fresco (A nevem Earl, Dilinyósok, Kisvárosi mesék) legfrissebb sorozata egy újabb szeletet vág ki a mozgóképes zombikultúra színes, változatos és jócskán méretes tortájából. A több száz évre visszavezethető tematika teljes joggal került ismét az alkotók látókörébe, hiszen az élőhalottak uniformizált és gondolatmentes tömegeit egyszerűen, mégis hatásosan lehet párhuzamba hozni a mai rohanó, technológia-uralta világgal. És bár meg kell hagyni, láttunk már jó pár megközelítést, a Santa Clarita Diet mégis üdítőnek és szórakoztatónak ígérkezett az előzetes alapján. A Netflixnek hála egyszerre megnézhető a sorozat első évadja, így hamarosan évadkritikával is jelentkezünk.

Mindenképpen jó irányba indult a pilot epizód, hiszen aranyos, bohókás, üde és sokszor valóban humoros a kertvárosi anyuka hirtelen zombivá válása, főleg, hogy Drew Barrymore láthatóan élvezi az életet végre kiélni vágyó nő szerepét. Bájosan hozza a szó szerint vérszomjas, ugyanakkor megszeppent Sheila karakterét, a tipikus burleszk zene pedig kitűnő terepet nyújt a vígjáték műfajának nyomatékosítására. Egyértelműen egy abszurd, ironikus és ötletesen groteszk művel van/lesz dolgunk, ami akkor fog igazán jól működni, ha eltalálják az egyensúlyt és nem csúsznak át nevetséges, komolytalan vagy már-már gusztustalan hangszínbe – ahogy azt sajnos tették néha az első rész folyamán. Ha ebbe sikerül belerázódni és a férjet játszó Timothy Olyphant játékán és szövegén lazítanak egy kicsit, hogy szegény ne hasson teljesen hiteltelennek és erőltetettnek, akár egy igazán egyedi sorozat is születhet. Arról nem is beszélve, hogy a zombi ideológia igen csak gyorsan összeköthető az amerikai külvárosi mintaélettel.

Verdikt: Még adjunk neki esélyt, hiszen beváltotta a hozzá fűzött reményeket többé-kevésbé. (Kajdi Júlia)

Madiba

Nelson Mandela, „a bajkeverő”, az emberi haladás egyik ikonja jó minisorozat-alapanyag: az élete regényes, személyisége épp eléggé összetett, az örökségét univerzálisan elismerik, Dél-Afrika pedig szép tájakat kínál. Klasszikus életrajzi mű nem is kívánhat többet. A hatrészes Madiba első része, Laurence Fishburne főszereplésével, erőteljes központi karaktert kínál, így él a lehetőséggel, de a kontextus kidolgozottsága hagy némi kívánnivalót maga után.

Fishburne lázadó vezérnek született: egy-egy pillanatában megvillantja Morpheus parancsnok oly erőteljes utánunk-az-özönvíz vigyorát, máskor viszont szelíd, töprengő és mégis uralja a színpadot. Környezete – egyelőre – elhalványul mellette; a sorozat adottnak vesz legalább némi alapismeretet Dél-Afrika közelmúltjáról és társadalmi csoportjairól. Nagyobb baj, hogy a Madiba nem élezi ki magát egy-egy jól felépíthető konfliktusra (vagy életrajzi fordulatra): mindent be akar mutatni. Ebből aztán az lesz, hogy Mandela az egyik percben házasodik, a következőben pedig otthagyják; nincs alkalom együttérezni, csak regisztráljuk eseményeket, mint egy életrajzi lexikonban. Viszont Mandela élete (és Fishburne játéka) még így is fenntartja az izgalmat és érdeklődést. A Madiba, úgy tűnik, töris érdeklődésűeknek ideális: nem dramatizálják túl.
Verdikt: Érdemes folytatni. (Egyébként is egyszerre készült el a hat rész; ez a miniszéria nem függ a nézettségtől.) (Havasmezői Gergely)

Légió

A Bosszúállók és a DC univerzum legnagyobb sztárjai után végre a mutánsok is megérkeztek a kisképernyőre – nem is akármilyen formában. A Dr. Csontot és a Fargót is jegyző Noah Hawley az első részben sosem látott színvonalon meséli el a Legion néven elhíresült mutáns, David Haller (Dan Stevens) történetét.

Az első rész igen magasra teszi a lécet – olyan stilisztikai orgiát hoz, amit még moziban is ritkán látunk. Egyszerre futurisztikus és retró, művészi és populáris. A 67 perces bemutatkozóban megismerkedünk az évek óta skizofréniája miatt elmegyógyintézetbe zárt Daviddel, aki amikor új lány érkezik (Rachel Keller), évek óta tartó nihilből ébred. Találkozásuk kapcsán a férfi megkérdőjelez mindent, amit eddig a világról hitt – többet között azt is, hogy a látomások, amiket lát, és a hangok, amiket hall, csak az elméjének szüleményei lennének.

A Légió hihetetlen kreativitásával, ütős zenéivel és megkérdőjelezhetetlen szereplőválasztásával új szintre emeli a tévés képregény adaptálást – bár akcióban sincs hiány, az mindig a szereplő zavaros elméjének szűrőjén keresztül érkezik, és így egy igazi mélylélektani utazássá tud válni. Bízom benne, hogy Hawley a jövőben is kihasználja a médium adta lehetőségeket és a folytatásban sem adja alább.

Verdikt: Must see – a Legion ugyanis az eddigi legjobb képregénysorozatot ígéri nekünk. (Molnár Kata Orsolya)

Powerless

Volt idő, amikor a szuperhősfilmek ellenzői a felhőkarcoló-rombolás felelőtlenségével érveltek a műfaj ellen – mondván, a világ megmentői mindennel törődnek, csak a lehulló épületdarabokkal veszélyeztetett átlagemberekkel nem. A Marvel a kortárs problémákra érzékeny Amerika Kapitány: Polgárháborúval igyekszik tompítani a támadásokat, a DC pedig most lép egy merészet: új sorozatának középpontjába a kisemberek biztonságát állítja, a műfaj azonban meglepő módon komédia.

Ben Queen (A to Z) szériája elképesztő high concepttel bír: Charm City lakói már beleuntak a szuperhősök ünneplésébe, hétköznapjaikat már nem a csodálat, hanem a túlélés vágya tölti ki. A sorozat pedig egy biztonsági cég berkein belül játszódik, ami olyan találmányok előállítására hívatott, melyek megvédhetik a városlakókat az állandó pusztítással szemben. A vállalat vezetője nem mellesleg Bruce Wayne…unokatestvére (Alan Tudyk).

Mind tudjuk, hogy a munkahelyi balesetek első számú oka az, hogy Superman küzdelem közben betöri az irodák ablakait.” – hangzik az egyik tudós problémaközpontú felvetése, és találóan pofon is csapja a szuperhősfilmeket. A pilot legfőbb problémája pedig éppen az, hogy túl kevés benne a hasonló, maró iróniájú poén. A Powerless egyelőre nem akar gúnyos irodai sitcom lenni, toposzokkal indít: például hősnőnek állít egy vidékről a városba költöző, nagy dolgok elérésére hívatott fruskát. A Vanessa Hudgens-ből áradó hurráoptimizmus pedig sajnálatosan el is uralja a pilotot.

Verdikt: Mindenképpen adok egy lehetőséget a sorozatnak, de ha nem közelít a The Office mintaadó hivatali sitcomjának irányába, a Powerlesst a DC-re jellemző kihagyott ziccerként könyvelem el. (Kiss Tamás)

Hirdetés

Hirdetés