TéVé

Próbarepülés – Pilotkritikák 2017. 9. hét

Megannyi sorozat van terítéken, de vajon mit érdemes nézni az újak közül? Mi ezt gondoljuk a legfrissebb sorozatok első részéről.

Feud: Bette and Joan

Bette Davis (Susan Sarandon) és Joan Crawford (Jessica Lange), a két színészlegenda és egyben ősellenség. Mindketten a harmincas-negyvenes években élték virágkorukat, tisztes távolban egymástól, hogy aztán később összehozza őket, ami minden korosodó hollywoodi színésznőt sújt: a mellőzöttség. A Warnert éppen rossz passzban találja a „nagy találkozás”, a tévé alaposan kibabrált a nagy stúdiókkal, ahol egyre másra készülnek az ostoba szandálos látványfilmek, hogy olyat nyújtsanak, amit a tévé nem tud. Ám az Őszi falevelekkel pár éve nagyot dobbantott Robert Aldrich-Joan Crawford páros most valami mással kopogtat a nagyfőnök ajtaján, aki bár szívből gyűlöli Davist, rábólint a filmre, mert egyrészt a tévében nincs horror, másrészt tényleg egymásnak feszül majd a világ egykori két kedvence. Így készült a Mi történt Baby Jane-nel? két színésznő rivalizálásának árnyékában.

A tavaly több tucat díjjal kitüntetett American Crime Story: Az O. J. Simpson-ügy után Ryan Murphy ismét jó lóra tett, és jó úton halad affelé, hogy néhány éven belül már a harmadik sikeres antológia-sorozatot bocsássa útjára, amelynek ezúttal – ahogy a cím is hirdeti – nagy riválisok lesznek a főszereplői. A jövőre górcső alá vett királyi pár (Diana és Charles) előtt azonban Hollywood két nagyasszonya került terítékre. Ahogy Murphy általában, most is jó stílusérzékkel nyúl a témához, Oscar-díjas színésznőkkel játszatja el az Oscar-díjas színésznőket. Könnyebb dolga most Susan Sarandonnak volt Bette Davisszel, az ő jellegzetes gesztusait könnyebb volt megragadni, miközben Jessica Lange kicsit küzd Crawford hangszínével. De ez nem baj, nem kell a tökéletes illúzió, hogy belehelyezkedjünk a szituációba és a korba, sőt, talán jót is tesz egy kis karc a centire kimért forgatókönyvnek és az alaposan átgondolt beállításoknak.

Persze most nem a profizmus ellen beszélek, mert a Feud egy profi munka, inkább arról, hogy ha már Baby Jane, akkor itt is találkozhatott volna művészet és olcsó ponyva. Néha találkozik is, de remélem, hogy Murphynek még van elég puskapora, hogy olyan jeleneteket komponáljon, mint a pilot csúcsjelenete, amelyben először jelenik meg Davis Baby Jane-nek öltözve. Egy technikus füttyent a másiknak, erre két reflektor vetül a színésznőre és ebben a pillanatban benne van minden hollywoodi glamúr, minden előkelőség, ugyanakkor benne van minden hollywoodi hamisság és póz is. Mert ugye művészet ide vagy oda, annyit érsz, amennyit a legutóbbi filmed…

Verdikt: Fogalmam sincs, hogy lehet ezt egy évadon át húzni, de az biztos, hogy meg fogom látni. (Németh Barna)

Patriot

Néhány évvel ezelőtt egy szupertitkos hadművelet marhára félrement, az akcióban résztvevő John (Michael Dorman) azóta is ennek a levét issza. Az Egyesült Államokba nem mehet vissza, így Amszterdamban kezeli depresszióját, ám egy napon újra szükség van rá, hogy megakadályozzák egy iráni politikus hatalomra kerülését, aki mindenféle atomdolgokkal fenyegethet majd mindenkit és hasonlók. Nos, ez még csak a felütés, de a Homeland és a Foglalkozásuk: Amerikai nyomvonalán haladva most járunk hat Emmy-jelölésnél…

Illetve járnánk, csakhogy jön a csavar. A Patriot nem az a piszok komoly, üzenettel teli dráma, amelyben a színészek véresen komoly ábrázattal darálnak mindenféle katonai kifejezéseket, a Patriot inkább úgy kémtörténet, ahogy háborús történet volt a Grand Budapest Hotel. John például két füves cigi közt, az amszterdami kényszerpihenő idején country balladákat ír saját történetéből,

„In June 2011 the United States learned
Iranian President Mahmoud Ahmadinejad
Was fucking around with new centrifuges
Egyptian physicist Mohamed What Wealmashad
Was hired to produce the catalyzed uranium
I was tasked to shoot Mashad while he was on vacation
To keep Iran from activating Short-range nuclear weapons to destroy Israel”

és itt a kisebb nagyobb dolgok valahogy mindig a piszoárnál dőlnek el, és persze nem csak akkor, ha a hazának szüksége van a vizeletünkre. Poéngyilkosság nélkül egyelőre legyen elég ennyi a jéghegy csúcsáról, mert hogy a sorozat ennél jóval bizarabb szituációkba is belemegy. Ezek után mondhatnám, hogy a sorozatot gyártó Amazon nagyon jól ráérzett a közhangulatra ezekben az időkben, mikor egyre több országot irányítanak saját ideológiájukba szerelmes idióták. Túl messze nem járnánk az igazságtól, mert a színészek jók, a poénok ülnek, jó sok jelenetnél lehet elégedetten csettinteni, valahogy mégsem egyenletes az egész. Néha az az érzésem támadt, hogy néha maguk az alkotók sem tudják, hogy mit akarnak, és ez kicsit döcögőssé teszi a filmet, amire amúgy is nehezebb ráhangolódni. Az mindenesetre biztos, hogy nem rossz irány ez, jó hogy valaki előrukkolt vele.

Verdikt: Ha elkapod a hangulatát és a ritmusát, szeretni fogod. Ha nem, nem, de adj egy esélyt neki… (Németh Barna)

Time After Time

H. G. Wells Időgépe egyike a legnépszerűbb sci-fi alapanyagoknak, nem véletlenül dolgozták fel számos alkalommal. A Time After Time azonban nem ennek a történetnek, hanem Karl Alexander azonos című regényének adaptációja, melyet 1979-ben már egyszer filmre vittek Malcolm McDowell, David Warner és Mary Steenburgen főszereplésével, és ami Wells (Freddie Stroma) John Stevenson/Hasfelmetsző Jack (Josh Bowman) utáni hajszáját mutatja be. A filmben az író leendő feleségével, Amy Robbinssal az oldalán veszi fel a harcot a sorozatgyilkossal, az új adaptációban Jane Walker (Genesis Rodriguez) karakterének jut az oldalkocsi szerepe.

Az ABC Kevin Williamson fejlesztette sorozatának első évadában 12 részben követhetjük majd az író és Stevenson párharcát – az egyszerre sugárzott pilot és az I Will Catch You című következő epizód szinte teljes egészében a ’79-es film történetét követi: Stevenson a Scotland Yard elől menekülve Wells időgépével a jövőbe utazik. Felelősségének teljes tudatában az utópisztikus új korról álmodó író utána ered – nem kis megdöbbenésére azonban 2017 nem éppen a béke és harmónia kora. Hasfelmetsző úgy érzi, végre otthonára talált – és ennek örömére el is tesz láb alól néhány csinos lányt.

Az új adaptáció elsősorban a romantikus szálban erős – az az érzésem, hogy ezt a szériát inkább a hölgyek fogják kedvelni –, az akció tekintetében egyelőre semmi igazán emlékezeteset nem mutat. Az alkotók komoly hangsúlyt fektettek rá, hogy összetettebb karaktereket és kapcsolatokat építsenek, mint amilyeneket az előző adaptációban láttunk, ráadásul egy a könyvben nem szereplő szállal is gazdagították a cselekményt. Stroma bűbájosan naív az új korhoz nehezen alkalmazkodó, de az udvarlási szokások tekintetében igencsak konzervatív úriember szerepében, Bowman pedig egy ízig-vérig 21. századi gyilkost hoz – még ha keménységben közelében sincs a David Warner alakította Hasfelmetszőnek.

Verdikt: Nagyon kíváncsian várom, hova jutnak a szereplők a bedobott új szálakkal Alexander könyvének sorvezetője nélkül – én biztosan követem a fejleményeket. (Molnár Kata Orsolya)

Making History

A sci-fi egyértelmű reneszánszát élve nem meglepő, hogy újabb és újabb a műfajhoz kötődő alkotások kerülnek a nézők elé. Ám amíg a mozikat leginkább az űrben játszódó vagy űrhöz kapcsolódó filmek dominálják, addig a kisképernyőn jóval színesebb palettán jelennek meg a művek. Az időutazás tematikáját szintén megannyi féleképpen láthattuk már, Julius Sharpe (Így neveld a faterod, Family Guy, A Cleveland-show) sorozata azonban humora és ötletessége révén a pilot alapján kiemelkedik társai közül.

A Making History története dióhéjban annyi, hogy egy Amerikában, 2016-ban élő egyetemi gondnok, Dan (Adam Pally) hétvégéit időutazásokkal tölti, amíg rá nem lel a szerelemre 1775-ben Deborah (Leighton Meester) személyében. A kettős élet pedig mindaddig tökéletesen működik, amíg fel nem tűnik neki, hogy az amerikai függetlenségi háború nem igazán kezdődött el, amikor kellett volna. Hogy ismét jó irányba terelje a történelmet, segítségül hív egy történelmet tanító egyetemi professzort (Yassir Lester), akivel kéz a kézben próbálják megindítani az amerikai történelem egyik legfontosabb eseményét.

A sorozat erőssége pedig, hogy nagyon humorosan és frappánsan ülteti be a modernitást a múltba, ahogy a főszereplők szelfiznek a történelmi személyiségekkel, vagy ahogy Dan újabb és újabb mai filmslágereket ad el szerelmének, mint spontán és ő általa írt dalok. A nagyjából 20 perces rész pedig teljesen jó ütemben van felépítve: pörgős, eseménydús és ötletes. Nem váltja meg a világot az eredetiségével, viszont nagyon jól szórakoztat az elkerülhetetlen igazsággal: ha belenyúlsz a múltba, megváltoztatod a jövőt.

Verdikt: aranyos kikapcsolódást nyújt, szimpatikusak a karakterek, olykor pedig hangosan nevetünk az 1770-es években felhasznált 21. századi dolgokon. Az okos befejezés pedig garancia rá, hogy megnézzük a következő epizódot. Időutazásra fel! (Kajdi Júlia)

Blacklist: Redemption

A 2013-ban útjára indult, hazánkban is vetített Feketelista című sorozat – legnagyobb megdöbbenésemre – óriási népszerűségnek örvend. Olyannyira, hogy most már saját spin-off sorozatot kapott, a Blacklist: Redemptiont. Míg az eredeti széria egy az FBI-nak dolgozó kriminálpszichológus, viselkedéselemző nővel a középpontban indult el, addig ez a sorozat már abszolút mértékben férjét, Tom Keent helyezi az események centrumába, mindössze utalva arra, hogy amúgy létezik a neje is.

Be kell valljam, az eredeti sorozatot nem követtem figyelemmel, pusztán pár részhez volt szerencsém, és valójában nem is áll szándékomban ezen változtatni. Ennek pedig nagyon egyszerű oka van: az összes FBI-os, kémes film és széria valamennyi kliséjét gyűjtik egybe, megspékelve szuperfantasztikus technológiákkal vagy nagyon menő ügynökökkel, de olyan szedett-vedett történeteket kreálnak köré, ami nem igazán tudott levenni a lábamról. Csak gyaníthatom, hogy a jelenleg negyedik évadánál tartó sorozat időközben mégis fel tudott mutatni valamit, illetve hogy izgalmas háttérsztorit kerekített a sima nyomozós-esetmegoldós konfliktusokon alapuló epizódok mögé.

A Blacklist: Redemption az egyik ilyen szálat görgeti tovább, nevezetesen hogy Tom Keen már gyerekkorától kezdve egyfajta összeesküvés áldozata, emiatt nem élhetett soha nyugodt, teljes életet. Ám most végre apja – kamu – halálának köszönhetően a végére járhat a dolgoknak. Persze a problémák és csavarok csak úgy özönlenek már a pilot rész során is, úgyhogy nem lesz könnyű dolga, ha megnyugvást akar találni, és a frissen becsatlakozó nézőknek sem, ha tartani akarják a lépést.

Persze a sorozat azért ad elég infót ahhoz, hogy valamelyest felvegyük a fonalat, de ennél sajnos sokkal több zavaró tényezővel is találkozhatunk. A szereplőválogatást elnézve bizony friss nézőként nagyon nem tudtam értelmezni, hogy főhősünkkel egykorúnak tűnő kolleganője valójában az anyja, s egyben a sorozat feltételezhető főgonosza is. Az állítólagos szuperügynökök pedig olyan hihetetlenül amatőrök, hogy az már valóban fájdalmas. (Csak a példa kedvéért: a robbanás előtt álló bomba hatástalanításakor nyilván a teljes osztag állja körbe azt az egy szerencsétlent, akinek el kell vágnia a drótokat, veszélyeztetve ezáltal önmagukat és az éppen kimentett nőt is)

Verdikt: Ha valaki nem bír betelni a Feketelista heti egy részével, és mindenképpen szeretne még többet látni belőle, annak hajrá. Egyébként nagy ívben kerülendő. (Wehli-Nardai Dorina)

 

Tóth János

Az első magyar spinoff; legalábbis élek a gyanúperrel, mert hasonlóra még nem emlékszem a hazai filmgyártás bő 100 éves történelméből. Erre a minden bizonnyal nyilvánvaló tényre azonban nem repültek rá az alkotók, holott éppen az eredeti Munkaügyek volt a szűk 10 éve fejlődő hazai sorozatgyártás első komolyabb darabja. 6 évad hivatali visszaélés után most már egyedül Tóth János borzolja az ilyen humorhoz nem szokott kedélyünket. A Mucsi Zoltán által az eredeti sorozatban is alakított idősödő, depressziós, gyógyszerfüggő, anyjával élő férfi karakter tűnt az alkotók számára a legéletképesebbnek, hogy elvigyen a hátán egy saját sorozatot.

A Tóth János névre keresztelt sorozat pilotja a munkahelyéről frissen elbocsátott férfi első napját mutatja, akit ráadásul még anyja is elküld otthonról, miután kiderül a titok: az anyának viszonya van a főszereplő valaha volt osztálytársával. A depresszió mélyén költözik össze Balázskával (Csémy Balázs), a vidéki rokonnal, akit ha lehet, most, hogy elindult az egyetem, Pesten inkább Balázsnak hívjanak, és aki természetesen teljes ellentéte Mucsi karakterének.

A csúcsidőszakban jellemkomikumával sziporkázó Munkaügyek némileg lehet garancia arra, hogy életképes sorozatot kapunk, de erre egyelőre várni kell. A Tóth János egy remek alapszituációhoz ad szuper ötleteket: egyetemista lakótárs, tinderező Mucsi Zoltán, kritikán aluli talponálló mint randihelyszín (egyáltalán Tóth János és a randi!), de egészen biztos hogy még nem robbant be a szikra. A Tóth János nem okoz bennem érzelmi feltolulást, nem nevezném viccesnek, hiányoznak még a kisarkított, tipikusan munkaügyes jelenetek. Persze adhatunk egy kis időt: az eredeti sorozat is viszonylag nehezen indult be, bár a pilot jobb volt, mint a mostanié. Az is lehet azonban, hogy az alapvetően zárt szituációs, egy irodában zajló történet jobban fekszik az alkotóknak. Azért még bízunk: Nagypál Orsi rendezői kvalitása, a stand up comedy alkotók (Kovács András Péter és Kormos Anett) gegre való képessége és persze a főszereplő személye még kihozhat valamit.

Verdikt: Munkaügyek rajongói klub tagjai valószínűleg meg fogják nézni. De aki ezzel a sorozattal akarja megismerni, milyen is az az abszurd magyar humor, nem fog jól járni. (Sergő Z. András)