Sorozat

Próbarepülés – Pilotkritkák 2017. 8. hét

Megannyi sorozat van terítéken, de vajon mit érdemes nézni az újak közül? Mi ezt gondoljuk a legfrissebb sorozatok első részéről.

Bellevue

Kanada is elkészítette a saját kisvárosos nyomozós sorozatát, amelynek főszerepére sikerült megnyerniük Anna Paquint. A készítői viszont abszolút ismeretlenek lehetnek hazájukon kívül, mindenesetre izgalmas, hogy két nő a kreátor. Adrienne Mitchell nevéhez fűződik csak sorozat, ő készítette a Bomba/nők szériát, ami a második világháború alatt játszódik egy bombagyárba, ahol nők dolgoznak.

A Bellevue sajnos sokkal kevésbé eredeti. Helyszíne egy tipikus kisváros, ahol rögvest megismerjük a polgármestert, a papot és a rendőrfőnököt. Az első rész alapján az események két szálon pörögnek majd. Az egyikben eltűnik a helyi középiskolai hokicsapat sztárjátékosa, egy transzneműséggel kacérkodó tinédzser. A másikban a főszereplő helyi detektív, Annie Ryder (Anna Paquin) múltjának egy meghatározó szeletéből derülnek ki újabb részletek. Gyerekkorában ugyanis osztálytársát megölték, a nyomozást az apja vezette, aki a kutatás közben életét vesztette.

Rejtélyek tehát mindenütt, és várhatóan számtalan titok fog kiderülni a kisvárosban élők jelenéről és múltjáról. Bizonyára majd ráébredünk, hogy mindenki sáros valamilyen szinten, és a békés közösség életében lappangó indulatok forrnak. A Bellevue már az első rész alapján ezt a bevált receptet követi: láttuk már ezt a Gyilkosságban Seattle-ben, A tó tükrében Új-Zélandon, az Egy gyilkos ügyben Dániában. Hiába voltak jó pillanatai a pilotnak (mind Anna Paquinhoz köthető), eredeti vagy újszerű jelenet egy se volt.

Verdikt: A műfaj rajongóinak feltétlenül ajánlott, de akit ez nem nyűgöz le, nem hagy kis semmit, ha nem nézi. (Tóth Nándor Tamás)

The Good Fight

A férjem védelmében (The Good Wife) fináléjával egy igazi dinoszaurusz távozott a tévé világából, azaz az utolsó hagyományos (értsd: országos adón futó, 20+ részes évadokkal operáló dráma) széria, amely Emmy-jelölést kapott a legjobb drámai sorozatok között. Bár a nézettsége sosem volt eget rengető, a minőség mindenképpen indokolta egy spinoff-sorozat létrejöttét, melynek a szükségszerűen idealista, tudatos, erős és nagyon demokrata Diane Lockhart (Christine Baranski) lett a központi karaktere, akit egy nehéz pillanatban kap el a pilot nyitó képsora: Donald Trump leteszi elnöki esküjét, amely arra sarkallja a sikeres ügyvédnőt, hogy letegye a lantot és külföldre költözzön. Persze nem minden fenékig tejföl, hiszen amikor az évek során megspórolt milliók egy csalás áldozatává válnak, Diane-nek új tervre van szüksége, amely új kezdetekhez vezet.

Jó volt látni a régről ismerős arcokat, az új status quo is működőképes. Michelle és Robert King ismét remek munkát végzett, amely majdnem el is feledteti azt a néha azért felszínre törő érzést, hogy nagyon hiányzik a képből Alicia (Julianna Marguiles), de ez egyelőre betudható a megszokásnak, mert mint mondtam, a kivitelezés most is első osztályú, csak szokni kell. Időt kell hagyni például, hogy kiforrjanak az új karakterek: a fentebb említett pénzügyi botrányt kirobbantó család ügyvédbojtár sarja, Maia (Rose Leslie) határozottan ígéretes a szerepre, akiért majd lehet szurkolni, a Delroy Lindo játszotta Robert Boseman pedig egyértelműen megadhatja azt az alapot, hogy ne csak egy The Good Wife másolatként tekintsünk a sorozatra. Neki köszönhető, hogy Diane prózaibb vizekre evez, a felső tízezerből a feketék világába, ami kiváló ugródeszka lehet. Csak meg kell ugrani és az Emmy színpadára is visszatérhetnek a „dinoszauruszok”.

Verdikt: Az ígéret megvan, most bizonyítani kell. Egyébként pedig azok is nyugodtan becsatlakozhatnak, akik nem látták az „alapsorozatot”, a történet teljesen független lesz attól. (Németh Barnabás)

https://www.youtube.com/watch?v=JsZ2kejlHF8

Gap Year

Jonathan van Tulleken Gap Year című kalandos vígjátéksorozata sajnos teljesen tucat tinisorozat lett, amely fájó hibáival még a könnyedebb műfajra vágyó nézőket is el fogja kergetni a képernyő elől. Értem én, hogy olykor el kell fogadni az illogikus vagy irreális történetszálakat, hogy meghökkentőbb vagy gördülékenyebb legyen egy-egy alkotás, de az már kicsit sok, hogy a Pekingbe utazó két brit főszereplő fiú egyike azért vette rá az útra a másikat, hogy titokban összefuthasson az exével egy random pekingi parkban, aki majd persze a meglepetéstől azonnal visszaszeret belé és boldogan élnek, míg meg nem halnak. És a terv még működik is! A város 21 és fél milliós lakosságából sikerül rátalálni a bizonyos lányra, de a két egyébként gimi után a fáradalmakat kipihenő fiú véletlenül kétszer is szembe találkozik másik két fiatal, amerikai turistalánnyal is. Vannak véletlenek, de ez azért túlzás.

Ahogy az is maníros és közhelyes, ahogy a kínai kultúra bemutatása kimerül a nagy falban, a különleges édességekben és a szárított kacsanyakban. A négy szereplő, illetve egy hozzájuk csapódó ötödik kicsit idősebb férfi egyáltalán nem szerethetők vagy érdekesek, elkényeztetett alakok, akiknek megadatott, hogy eljussanak a világ egyik legmesésebb pontjára, de ebből semmit nem fognak fel: ahogy egyébként a nézőnek sincs sok lehetősége sokat látni a helyből. Az erőltetett összecsapódást követően egy zenei fesztivál közepébe csöppenünk a nagy falon (?), hogy aztán olyan arany mondatokat hallhassunk, mint a „Do not touch me, I’m an American” (Ne érj hozzám, én amerikai vagyok!), mintha ez bármire is feljogosítaná az egyébként éppen más pénzén utazó butuska szőke leányzót. A megterhelő 45 perces epizód legvége pedig teljesen ellene megy a sorozat addigi hangnemének, egyenletlen műfajt vagy teljes komolytalanságot eredményezve. Hogy végül melyiket is hozza a folytatás, azt biztos nem én fogom továbbadni, mert nincs az az isten, hogy ismét nekiveselkedjek a Gap Yearnek.

Verdikt: Arra érdemtelen elkényeztetett fiatalok vergődnek a saját maguk kialakított problémáikkal, miközben véletlenek véletlenekre halmozódva alakítják ki a közhelyes, hiteltelen és irritáló történetszálakat. Akkor már jöjjön egy rosszabb tinifilm, az legalább csak 90 perc körül lenne. (Kajdi Júlia)

Megborulva

A humorából megélni próbáló, hányattatott sorsú, vagyontalan, elvált New York-i férfi külön életformának számít, a Nagy Almában valósággal nyüzsögnek az ilyen figurák. Legalábbis erre enged következtetni minden olyan show, amelyben egy rakás stand up komikus saját magát adja az egyikük által megírt szkripthez igazodva. A Megborulva is egy ilyen bensőséges haveri kör produktuma.

A pilot egészen szerethető lett. Annak ellenére, hogy a munkahelyi ártalomból eredendően mindig vicceskedni akaró standuposok szolgáltatják az elvárt komikumot, az egész részre rátelepszik egyfajta melankólia. Köszönhetően elsősorban a szakmai és magánéleti szempontból is szerencsétlen főhősnek, akit minden hibája ellenére nem lehet nem sajnálni. Ingyen vállal stand up fellépéseket, a várt kitörés azonban elmarad, az őt eltartó és szinte gyerekként kezelő felesége megcsalja – hozzáteszem, meg lehet érteni a lépést –, így marad rendesen fizető állás és otthon nélkül. Életében először önállóan kellene gondoskodnia magáról, az egyetlen, akitől segítséget tud kérni, a standupos társadalom.

Erről a világról a széles magyar közönséghez viszonylag kevés információ jut el. Egyrészt itt is kialakult egy sajátos standup kultúra, amely merőben eltér az angolszásztól, másrészt kevés az itt bemutatott show és a külföldi fellépő. A legnagyobbak közül talán egyedül Louis CK az, akinek a híre többekhez is eljutott. Amellett, hogy tavaly egy ütős élő előadással mutatkozott be Budapesten, egyedi, „szerzői sitcomnak” tekinthető, Louie című sorozata itthon is megtalálta közönségét. A két széria szerkezete és humora nagymértékben eltér, így nem lehet azt mondani, hogy aki a Louie-t szerette, az ezt is fogja. A Megborulva humora sokkal földhöz ragadtabb és megszokottabb, a cselekmény pedig lineárisan strukturált.

A tematika mellett a két show-ban a minőségi dialógusok megléte is közös, amit a saját tapasztalatból való merítésnek, valamint a standuposoknál elengedhetetlen jó íráskészségnek tulajdoníthatunk.

Verdikt: Az HBO-n elérthető sorozatban minden megvan, ami egy minőségi dramedyhez kell: izgalmas környezet, szerethető főhős, vicces szövegek, sztárcameók, de sablonossága miatt valószínűleg nem fog kiemelkedni a jelenleg futó sorozatok közül sem. (Szűcs Tamás)

Sun Records

Memphis. 1952. Sam Phillips (Chad Michael Murray) úgy dönt, stúdiót alapít. Innen indul a CMT új sorozata – a többi pedig már történelem. A legendás stúdió olyan sztárokat tett naggyá többek között, mint Elvis Presley (Drake Milligan), B.B. King (Castro Coleman), Johnny Cash (Kevin Fonteyne) vagy Jerry Lee Lewis (Christian Lees).

Roland Joffé nyolc részes szériájának nyitánya óhatatlanul is kiált a Bakelittel való összevetés után, de amíg Scorsese és Terence Winter koprodukciója realisztikus ábrázolásmódja és speciális témája miatt nem lett a közönség kedvence, a Sun Records – pont a kevésbé művészi(eskedő), ezáltal közérthetőbb történetmesélésnek köszönhetően – jó eséllyel tarthat igényt szélesebb rétegek érdeklődésére is. Amíg a Bakelit a néző arcába vágta az igazságot, addig a Sun Records alkotói egy igencsak idealizált ötvenes évek képpel operálnak: a libbenős szoknyák, a csodaszép autók, a kifogástalan zenék korszak ez, ahol bár – legalábbis a pilot szerint – megjelennek a faji előítéletek, azok csak arra valók, hogy arra sarkallják hőseinket, hogy a zene zászlaja alatt egyesítsék az emberiség minden színét.

De ezúttal talán ez nem baj. Annyi filmben láttuk már a szomorú igazságot – legutóbb Tom Hiddlestone Hank Williams szerepében a Láttam a fénytben mutatta be a korszak zenészlétének árnyoldalát –, talán jól esik majd egy kis nosztalgiával a szívünkben igazi amerikai sikersztoriként végigkísérni a rock and roll és a rhythm and blues legnagyobbjainak felemelkedését egy remek zenékkel tarkított sorozatban.

A pilot sok szálat elindított, egyelőre Sam Phillips, Elvis Presley és Johnny Cash történetét fejtegette bővebben, de a folytatás sok-sok további zenei legendát ígér – ha az alkotók képesek az idealizáltságot kellően izgalmas történettel kompenzálni, megkockáztatom, hogy ez lehet majd a legélvezetesebb zenei történelem óra A nyughatatlan óta.

Verdikt: Aki szeretne ott lenni a rock and roll és a rhythm and blues születésénél, semmiképpen se hagyja ki – mi biztosan nem fogjuk. (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com