Harmatgyenge sztori, rossz casting, suta dialógusok és félórányi unalom. A tizenéves Carrie történetében nagyjából annyi az izgalom, mint egy tál zabpehelyben.Akik azért támadták a Szex és New Yorkot, mert szerintük rossz példát mutat a fiatal nőknek, most aztán nézhetnek. Míg az előbbi többnyire vicces, jól kitalált és szórakoztató volt – persze mindamellett, hogy a szereplők lefeküdtek egy halom pasival és nyíltan beszélgettek a szexről –, addig a Carrie naplója nem más, mint egy cukin becsomagolt közhelyszótár. De még ha el is vonatkoztatunk a Szex és New Yorktól, akkor sem nyújt túl sok élvezetet az elsősorban tizenéveseket célzó sorozat.
Carrie a connecticuti Castlebury-ben él ügyvéd apjával és húgával. Anyukájuk nemrég halt meg, így hárman egymásra vannak utalva. Ez volna tehát az alap. Ha azonban bármiféle mélyebb helyzetábrázolást szeretnétek, azt felejtsétek el. A sorozat készítői ugyanis nem hisznek a szituációkban, a színészi játékban vagy a mozgókép erejében. Nem. Ők valószínűleg olyan tankönyvből tanulták a mesterséget, amely szerint nem lehet elég hülyének nézni a nézőt, és biztos, ami biztos, el kell ismételni mindent minimum százszor. A főhősnő anyjának tragikus halála a pilotnak szinte az összes jelenetében megemlítődik. Mintha valamelyik magyar sikersorozatot néznénk, csak attól lesz döbbenetes, hogy ez pedig amerikai. És ez így megy tovább. Láthatóan minden epizód egy mondat köré épül, és mint valami mantrát, ezt hajtogatják a szerencsétlen színészek.
Ami pedig a szereplőket illeti: a Carrie-t alakító AnnaSophia Robb megjelenésre már-már túl karakteres, míg a mellékszereplők, a két barátnő, Egér (Ellen Wong) és Maggie (Katie Findlay), valamint a húg, Dorrit (Stefania Owen) a legjobb esetben is karikatúrák. Dorrit, aki vélhetően Carrie ellenpontja lenne a lázadó, sötét korszakát élő tini szerepében, csak még jobban kihangsúlyozza a főszereplő és az egész sztori semmilyenségét. Az egyetlen szál, amin elindulhatna valami izgi, az volna, hogy Carrie heti egy napra New Yorkba mehet, hogy ott dolgozzon. Megint csalódnunk kell, mert amellett, hogy még furább cuccokat húzkod magára, mint poros kis városkájában, az első alkalommal összebarátkozik a nagyváros legnagyobb ribijével, Larissával (Freema Agyeman). Segít is neki elcsórni egy irtó ronda ruhát. Hát ennyi. Törj ki! Legyél nagyvárosi, vagyis idióta liba! Szép.
Mintha ráadásul egy kis időzavar is volna itt, mert habár 84-ben csatlakozunk be az akkor még gimis Carrie Bradshaw életébe, mégis, mintha a 80-as évek paródiáját látnánk, ami nagyban nehezíti a nézői beleélést. Már-már a trash-király, John Waters filmjei ugranak be, amelyekben az amerikai társadalomról ad meglehetősen sajátos, szatirikus jellemrajzot. De ez egy tévésorozat, amelynek nyilvánvalóan központi törekvése, hogy minél többen nézzék. Legalábbis azt hinné az ember.
Candace Bushnell – akinek 1997-es azonos című esszégyűjteményén alapult a Szex és New York – 2010-ben megírta a főszereplő, Carrie Bradshaw tinédzserkori történetét. Míg a 90-es években az HBO látott fantáziát a négy New York-i szingli szextől, szerelemtől és divattól terhelt hétköznapjainak bemutatásában, ezúttal a CBS, valamint a Warner Bros. Entertainment érdekeltségébe tartozó The CW csapott le a tini Carrie kalandjaira. Az amerikai premier (2013. január 14.) után nem sokkal a Viasat3 is bemutatta, méghozzá péntek este 8-kor. Amellett, hogy a célcsoportot így egy csapásra kidobták az ablakon (mert ugye azt senki nem gondolja komolyan, hogy a 14-18 évesek többsége otthon van ilyenkor?!), még meg is fejelték egy másik, hasonló sorozattal (ennek Kertvárosba száműzve a címe), amit ez után adnak. Kérdés, hogy meddig… A Carrie naplója egyértelműen nem az a sorozat, amit együtt néznék a lányommal. Vagy bárkivel, akinek jót akarok.