Sorozat

Szőkék előnyben – Buffy, a vámpírok réme

„Minden generációban születik egy lány. Ő az egyetlen, aki fel tudja venni a harcot a vámpírokkal, a démonokkal és a sötétség erőivel. Ő a Vadász.”

Lényegében erről szól Joss Whedon zseniális sorozata: egy szupererővel rendelkező lányról, aki szörnyeket gyilkol. Az 1997-ben kezdődő Buffy egy olyan éra szülötte, amiben a vámpírlét nem számított se kínosnak, se kívánatosnak. Whedon világának vérszívói egytől egyig tragikus lények. Ez még Angel (David Boreanaz) esetében is igaz, akinek hiába van lelke, mégis ugyanúgy bizalmatlanság övezi, mint hasonszőrű társait. A vámpírrá válásról álmodozó karakterek itt szánalmasak és zavarodottak, még véletlenül sem követendő példának vannak beállítva – nem úgy, mint manapság, az Alkonyat-mánia közepette. Vajon mikor áll megint helyre a világ rendje?

A sorozat kezdetén az aktuális Vadász, a 16 éves Buffy Summers (Sarah Michelle Gellar) a ’93-as mozifilm (kissé átértelmezett) eseményei után a látszólag idilli kisvárosba, Sunnydale-be költözik. Azonban a föld (pontosabban a középiskola) alatt a pokol szája található, ami csak úgy vonzza a lelketlen teremtményeket. A vérszívók ölésén kívül még a lány sara a démonok, szellemek, boszorkányok, farkasemberek és egyéb rossz szándékú lények elintézése is. A harcban viszont nincs egyedül: ott van Giles (Anthony Stuart Head), a könyvtárosnak álcázott Figyelő, akinek feladata hősnőnk felkészítése, tanítása. A korábbi, magányos Vadászokkal ellentétben Buffy a barátait is beavatja küldetésébe, akik az évadok előre haladtával egyre nagyobb segítséget jelentenek. Ugyan a helyi méhkirálynő, Cordelia Chase (Charisma Carpenter) tárt karokkal venné be csapatába, ő mégis inkább a különc mókamester Xander (Nicholas Brendon) és a félénk Willow (Alyson Hannigan) társaságát keresi.

Hármójuk barátsága mind a 7 évadon át kitart, csapatuk hol bővül, hol csökken – de inkább az utóbbi. Ahogy a későbbi Whedon produkciókra, úgy itt is jellemző a szimpatikus figurák kegyetlen halála – legtöbbször akkor, mikor nem számít rá az ember. Persze egy természetfelettivel operáló sorozatnál az eltávozás nem feltétlenül végleges (csak ha a történet úgy kívánja), így egy idő után a néző számára is komolytalanná válik. Így a varázs csak az utolsó évadokra megkopik: az ötödik szezon végén a WB leállította a szériát, amit utána a UPN folytatott (e két adó egyesüléséből lett 2006-ban a CW). Ekkora már Whedon is kevesebbet foglalkozott a Buffyval annak testvérsorozata, az Angel és a Firefly miatt, ami meg is látszik: néhány logikai bakugrás a fináléban is benne van, ami így sajnos nem tud felérni a korai évek színvonalához.

A Whedon-művek egyik legjellemzőbb vonása, hogy igazi egyéniségeket vonultat fel. Bár látszólag mindegyiküket fel lehet húzni egy-egy sztereotípiára, idővel jóval többnek bizonyulnak annál: Buffy például sokszor a buta szőke megtestesítője, ám bármilyen életveszélyes helyzetben feltalálja magát. Az eminens és visszahúzódó Willow meglepően kegyetlen dolgokra képes, ha a szerettei veszélybe kerülnek és így tovább. Mindezt úgy, hogy a karakterek sosem fordulnak ki önmagukból.

Az első három évad a középiskolai évek viszontagságait mutatja be: a gimnázium sokak szerint maga a pokol, Sunnydale-ben pedig nem csak átvitt értelemben, de szó szerint is. A későbbi évadok viszont a felnőtt lét viszontagságaival szembesítik hőseinket: Xander el akar költözni a szüleitől, el is jut egészen az alagsorig; Willow az egyetemi évek alatt újradefiniálja személyiségét; Buffy pedig hosszas munkakeresés után egy gyorsétteremben kapja meg élete első állását. A realitás néha már-már túlságosan is nyomasztóvá válik – ami elég furcsa egy alapvetően fantasztikus sorozat esetében. De épp ez adja meg az erősségét a szériának: bár a hősei nem mindennapi környezetben élnek, mégis könnyen felfedezhetjük önmagunkat bennük.

Az utolsó évad 2003-ban ért véget, de a történet néhány éve képregény formában folytatódik (természetesen Joss Whedon irányításával). Buffy népszerűsége tehát 15 év után is töretlen, olyannyira, hogy hamarosan újra a mozivásznon fog feltűnni. Egy olyan médiumban, amikben ’93-ban egyszer már megbukott, ráadásul az eredeti alkotógárda nélkül. Kérdem én: kell ez nekünk?

Polgári Lilla

Jelenleg elsős kommédiás mesterszakos hallgatóként az ELTE padjait koptatom. Két szenvedélyem van: a filmek és az írás, így e kettő kombinációjából indultam el az újságírói, de különösképpen a kritikusi pálya felé. Nem lehet elég korán kezdeni: családi beszámolók szerint 4 évesen a Schindler listáját néztem újra és újra, akkor még szerény (ám mai napig őrzött) VHS-gyűjteményünk egyikén. Ma már a sorozatok is jelentős szerepet töltenek be (izé, sok időt vesznek el); sok esetben vészesen függő lettem.

Filmek: vegyesen. Igyekszem bepótolni a klasszikusokat, bár ahogy haladok, kezdek rájönni, hogy arra egy élet is kevés. Legközelebb talán Tim Burton „korai” filmjei (a Nagy hallal bezárólag) állnak, valamint mindenféle kifordított mese (A herceg menyasszonya, Csillagpor, Leharcolt oroszlánok). A 3D-t nem szívelem, viszont általa a nagy vásznon tekinthetek meg filmeket, amik anno kimaradtak (Toy Story 1-2., Titanic, idén Jurassic Park). Mert minden moziban az igazi.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com