Sorozat

Will Smith az új Attenborough? – Volt egyszer egy bolygó

Pathum Thani, Thaiföld (National Geographic)

Darren Aronofsky olyan filmek után, mint a Fekete hattyú, a Rekviem egy álomért meg a A forrás, fejest ugrott az ismeretterjesztésbe. A tőle megszokott maximalizmusával szállt bele ebbe is – a Volt egyszer egy bolygó igazán különleges, és mindenekfelett elképesztően szép ismeretterjesztő sorozat lett.

Kezdjük azzal gyorsan, hogy a pozitív jelzők azért inkább a filmes részére vonatkoznak, a tudomány szemszögéből nézve sajnos eléggé felszínt kapargató az első epizód. Az egy dolog, hogy a szakkifejezések, fogalmak, használata olyan pongyola néhol, hogy egy tudósnak biztos feláll a fején a haj. De nézzük el, az ismeretterjesztésben ilyen téren elkerülhetetlenek a kompromisszumok. Az már problémásabb, hogy például a kovamoszatokról, „akik” az első epizód egyik főszereplői, úgy komolyan nemigen tudunk meg semmit. De nemcsak az egyes konkrét élőlényekről, jelenségekről tudunk meg elég keveset, hanem a körülöttünk lévő levegőről – ami az első rész témája – sem kapunk igazán átfogó képet.

A valóság az, hogy a természetben minden egymással nagyon bonyolult kapcsolatban álló rendszerek szövedékéből áll. Ebből fejt fel egy szálat a film – és a többivel nem foglalkozik, azokat elfelejti. Úgy tesz, mintha ez az egyetlen szál létezne, e köré rendeződne minden titok. Olyan jelentőségteljesen adja el, mintha ez lenne az alapja mindennek. Ami pedig azért minimum csúsztatás, de legalábbis túlzó leegyszerűsítés – azzal a veszéllyel fenyeget, hogy ha valaki megnézi, azt képzelheti, hogy szakértője a területnek. Holott háromnegyed óra a tévé előtt nyilvánvalóan nem ad annyi tudást (ebben az egy konkrét témában sem), mint mondjuk akár négy év középiskolában – ha odafigyel az ember a természettudományos tárgyakra.

Az is igaz viszont, hogy ez az egy kiemelt szál pont olyan, amiről keveset tudunk, amit nemigen tanulhattunk, amiről nemigen halhattunk eddig.

És nem csak emiatt figyelemfelkeltő: olyan izgalmas módon, krimibe illő történetvezetéssel dolgozik a Volt egyszer egy bolygó, ami nagyon hatásosan éri el, hogy a néző végig fókuszáljon. Meglehetősen szokatlan ez az eszköz egy természetfilmben, de nagyon jól működik.

Szintén nagyon jól működnek az apró sztori, epizódok, jelenetek, amikből összeáll a film. Egy család sót gyűjt Afrikában, egy kutatónő a gleccserek hangját hallgatózza a messzi északon, egy űrhajós űrsétán vesz részt – épp csak kicsit ismerjük meg, hogyan működik az életük, mit csinálnak, de mindegyikben van valami dráma. Jön egy homokvihar, vízbe omlik a hajó mellett egy irtózatos jéghegy, hirtelen megvakul az asztronauta… Bár 45 percbe összezsúfolva kicsit erőltetett ennyi drámai esemény belesűrítve, de működik – attól még, hogy átlátunk a szitán, ad még egy réteget, hogy izgulni tudunk, vajon mi lesz az éppen a képen látott szereplő minisztorijának a vége.

Ezek az eszközök azok, amik miatt a Volt egyszer egy bolygó „más”, mint az ismeretterjesztő filmek tucatjai. Ezek miatt szokatlan, ezek emelik ki a sorból – de ezek azok is (a tudományos felszínesség mellett), amik miatt bele is lehet kötni. Amikor egy műfaj ennyire próbál más utakon járni, más területeket felfedezni, óhatatlanul meg-megbotlik néha, ráadásul mindig lesz pár néző, aki felháborodik azon, hogy „nem ilyennek kéne lennie”. De annak ellenére, hogy tényleg nem tökéletes ezen a téren, én azt mondom, nagyon is Aronofsky javára kell írnunk ezeket a próbálkozásokat.

És akkor jöjjön az, amiben viszont tökéletes a Volt egyszer egy bolygó. Először is a képekben. Csodálatos, elképesztő, kizárólag szuperlatívuszokban lehet beszélni a fényképezésről. Nem csak a sima natgeós profizmusról beszélek: itt olyan dolgokat hoztak elő a lehetőségekből, amik előtt nem lehet nem megemelni a kalapot.

Az mondjuk látszik, hogy a stáb előtt nem nagyon voltak akadályok: olyan helyekre juthattak el forgatni, amelyekre azelőtt más sohasem, és bármilyen technikát korlátlanul használhattak. De az, hogy a lehetőségekkel ilyen jól tudtak bánni, az egyértelműen az ő érdemük – ahogy a sajtóbemutató után Juhász Árpád geológus, ismeretterjesztő is megfogalmazta, nem estek túlzásokba sem a drónos képek használatával, sem a timelapse-felvételekkel, sem egyéb nézőszemkápráztató vizuális trükkökkel. Jó arányérzékkel, de azért persze használják ezeket – de a lehető legegyszerűbb felvételeken, egy sima fahrtolással is olyat tudnak mutatni, olyan gyönyörű és erős hatású képsorokat tudnak létrehozni, amitől visszafojtja az ember a lélegzetét és kitágul a szeme.

Ugyanez a profizmus érezhető a sorozat első epizódjának „beszélő fejein”, műsorvezetőin is. Will Smith akkora lelkesedéssel és energiával veti bele magát, hogy csodálkozom, hogy eddig nemigen láthattuk őt többet nyüzsögni ismeretterjesztéses szerepekben. A kanadai űrhajós pedig, Chris Hadfield, aki azzal vált médiakedvenccé, hogy David Bowie-t gitározott a Nemzetközi Űrállomáson, ő… Nos, ő Chris Hadfield, korunk ismeretterjesztő-ikonja, aki az űrben és idelenn is fő küldetésének tartja, hogy a tudományt közelebb lopja az emberek szívéhez, és ehhez a látványos kísérletek mellé popkultúrát és az érzelmeket sem fél használni. Mindketten profik, és mindketten szívüket-lelküket beleadták ebbe a részbe.

Hogy aztán milyen lesz a többi kilenc rész, az persze jó kérdés. De azt hiszem, Aronofsky neve elég garancia arra, hogy különleges ismeretterjesztésben lesz részünk.

A sorozat 2018. március 25-én este 22 órakor startol a National Geographic csatornán.

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com